Sisi
/életfilm/

November eleje volt, de minden a télről beszélt. A mezőkről eltűnt a kukorica és a fák is levetették lombjukat. Kopasz ágaik sikítottak a metsző szélben. Így emlékezett.
Két napja eltévedt, sehogy sem találta a hazavezető utat, pedig anyja intette őt. Anya! Meleg, puha és biztonságos. Ez a három dolog jutott eszébe róla. Most, étlen-szomjan, a semmi szélén hófehér arca ott lebegett, valahol belül, a tudat határán.
Látta a fényeket, de nem bírta odáig. Tudta, hogy nem éri el őket, inkább a pajtába bújt, az egyik sarokba, maroknyi szénára telepedett. Sötét volt, de itt legalább nem érte a szél.
A gazdasszony másnap talált rá félholtan, véresen, tépetten. Azt hitte vége, de megmentették. Állítólag soha nem keltek ilyen korán, hiszen ők valójában városi emberek voltak, de aznap valamiért mégis… Tán a sors keze. Megetették-itatták és sokáig gyógyítgatták, mire visszanyerte az eszméletét. Ő minderről tulajdonképpen nem is tudott. Innentől egy új, egy szebb élet kezdődött a számára Csak Édesanyja hiányzott, de csakhamar őt is elfelejtette. Elfelejthette?
Mivel a nevét „természetesen” nem tudta megmondani, Sisinek szólították őt. Nem volt könnyű megszokni, de ő szerette annyira a gazdasszonyt, hogy hallgasson rá. Talán gyermek kora miatt, vagy hálából, vagy minden egyéb okból olyan új fajta ragaszkodást, megbecsülést, imádatot érzett Gyöngyi iránt, ami számára is megdöbbentő volt. Legszívesebben minden percben vele lett volna, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Tudta ő, hogy mikor nem szabad oda menni, nyaggatni „új anyját”, de nem bírta megállni. Valami bentről odaűzte a nő közelébe. Nem mint fiút, hanem mint elárvult gyermeket, akinek senkije nincs ebben a rideg világban. Gyöngyi sosem szólt hozzá haraggal, vagy bosszankodva. A mosolya! Talán ez az, ami a leginkább tetszett. Talán ezért akart a közelében lenni. A mosolya miatt, amilyet ő azelőtt még sosem látott.
Amikor először kísérte el a nagy kert végéig, észre sem vette, mennyire messzire kerültek a biztonságot jelentő háztól. Csak akkor döbbent meg, amikor körül nézett. Erősen tavaszodott már, a szél nagyon finom, nehéz szagot hozott magával. Mindeddig nem érezte még az akácvirág átható illatát. Ettől kezdve minden nap ellátogatott a kertbe. Megismerkedett a szőlőtőkékkel, a gyümölcsfával, ami pont a kert közepén ácsorgott nagy magányában… Pont olyan, mint én voltam- gondolta Sisi- És ott bent, valami mosolygós, de mégis szomorú érzés kerítette hatalmába. Már nem volt olyan hosszú a házig vezető út, mint először. Kereste azt a gondolatot, ami az előbb olyan szomorúvá, mégis boldoggá tette.
Másnap hajnalra, a teraszajtót nyitva hagyták. Korán elmentek otthonról, és elfelejtették rendesen visszahúzni a hatalmas nyikorgó üvegajtót. Éppen, hogy kifért. Vissza kellett mennie a kertbe, azért a gondolatért.
Cicca a cirmos emse macska követte volna ma is, de kölykeit ilyen korán reggel nem hagyhatta magára. Cicca…. Amikor először meglátta őt, azt hitte azonnal szívrohamot kap. Cicca ugyanis pont akkora volt az ő szemében, mint egy tigris és elefánt keveréke. A macska azonban nyávogni is lusta volt, arra pedig képtelen, hogy akárkit megmarjon, ne adj’ Isten megharapjon. Egeret is csak a tévében látott és más rendes macskákkal ellentétben utálta a rágcsálók, madarak, meg mindenféle szörnyű vadállatok szagát. Ő lett Sisi egyetlen igaz barátja. Neki mindent elmondhatott, mások előtt egy hang nem sok, annyit sem adott ki magából. Ő mindig kedves volt és búgott, mintha elemes játék lenne, ő mindig mosolygott, mert talán így született. Cicca is csakhamar megtanult nyervogni, mert hiszen valahogy kommunikálni kell!
Ma hajnalban Cicca a teraszon maradt. Feléje fordult és miákolt egyet. Nyilván így köszönt. A macskák nem túl értelmes teremtmények. Vagy karmolnak, vagy „búgnak”. Cicca legalább- mostmár- nyávogni is tudott.
Kiért az ólakig. Tegnap, itt, érezte még azt a furcsa meleg érzést. Megpihent, mert mi tagadás, félt egy kicsit. A szürkületből kibukkant a narancsszínű napkorong. Gyönyörű- gondolta Sisi. Elindult a nap felé és akkor érezte az óriási ütést.
Anyám
Eszébe jutott a gyönyörű gondolat….és a film, ezzel véget ért.

-Sisi!
-Sisi!- Kiabálta a gazda és a felesége. Ő már nem hallhatta, mert túl járt a napon és a csillagokon -Sisikém hol vagy?
-Sisi! Hova bújtál?
A gazdasszony ekkor vette észre az ekebarázdákban azt a maroknyi fehér tollat. Térdre ereszkedett és könnyek borították el az arcát.
-Sisikém! Olyan hamar….
-Elvitte a kánya. Többször láttam itt mostanában. De legalább szabadon pusztult el szegény. Nem lőtték le, vagy főzték meg levesnek.
-Hagyd abba!- szolt pityeregve Gyöngyi- Ő nem egy galamb volt, hanem … a barátom.