Árboc rúdján a sirály partot jelez,
Szkúner fája reccsen, orra ködbe fúr.
Az otthontól messze töltött telek,
Lámpás fényénél őrködő fiú.

Saint-John, a vén vitorlamester lépte,
Lomhán dobban, rekedt hangján dalba kezd.
Fedélközből grog füstje száll az égre,
Jégtáblák közt fagyos tajték permetez.

Tengereken hónapok, évek szállnak,
Kérges tenyerük kötelek edzették.
Zúgó viharokban esőtől málnak,
Ázott, csattogó vitorlák szanaszét.

Majdan perzselő trópusi napokon,
Hámló hátú legény, lassan vizet mer.
Megindul a szél, átlök sós habokon,
Aranyfény álmok tömjénnel fizetnek.

A vén kormányos, ki régen halott már,
Éjszakánként kísérteni visszatér.
Akkor halkan reccsen a hajókormány,
S üdvözletet lehel csendben a lég.

Sokat látott már a bűnös hajó,
Sikálták ezrek, meredten, térdeplőn.
Függőágyba rogyva, szemük néz, fakón,
Dobban a mennyezet, lépdel éber őr.

Vagy zsákba varrva, mélyére tengernek,
Vagy lábon, zsákkal a vállon, de visszatér.
Rabja már a szív messzi tereknek,
S ha a hajó indul, ő mégis útrakél.