A Vérgőz Apostolai dühöngve hajnalodtak, vörös napkorongként túl a tompa horizontokon.
Fekete vértjeik résein sziszegő gőzoszlopok törtek ki a szabadba. Harci fejszéikkel őrjöngve kapálták a nehéz, fekete földet. Bömbölésük a bénult városokban élő szürke tömegeket, rettegő masszává lapította.
A környező erdőkből szikkadt, viaszos testű aszkéták szállingóztak elő. Üreges szemgödrű, faggyasan sima arcukról őrült révület sugárzott. Karmos kezeikkel rúnákat rajzoltak vadul a levegőbe.
A Vérgőz Apostolai csendben sorakoztak a lángoló város előtt, a rúnák páncéljuk mellvértjén tüzes vonalakként tűntek fel. A szörnyek királya sikoltó haragra gerjedt és kétélű fejszéjével a remeték csoportjára sújtott, akik hirtelen milliónyi zengő méhé változtak át. Zúgó örvényléssel lepték el a rémeket, beférkőzve páncéljuk alá. Ekkor hatalmas dörrenő rengés és robajlás rázta meg a világot. A küzdő felek harcából arany búzakalászeső született, mely érett szemeivel életet adott a megkínzott, üszkösre perzselt tájnak.
Az emberek néma csapatai a lerombolt városból óvatosan a rétekre szállingóztak, hogy tanúi legyenek a csodának. Mindent beborított a hullámzó kalásztenger. A termést learatták, a várost újjáélesztették.
Ezután minden évben szalmából font koszorúkat helyeztek el ezen a napon az erdőben a remeték elhagyott barlangjai előtt.
Nemzedékek teltek, s az emberek hálája lassan szokássá üresedett. Nem emlékeztek már, miért is járnak ki a koszorúkkal az ősrégi barlangokhoz. Az egyik évben kényelemből, és mert oly sok teendőjük akadt, nem mentek ki a helyre. A következő és az azt követő években sem.
Évezredek teltek el, immár ünnep nélkül.
S végül egy napon, ismét felébredt a hajnal, túl a tompa horizontokon, dühöngve, sziszegő gőzoszlopokat eregetve, fekete vértjének résein át, ki a szabadba...