A kétütemű ütemtelenül pöfögött,
Mónikával az utastérben zötyögött
egy nyugodt erdő felé, mit felosztottak tavak,
s hová az embereket kicsalták a napsugarak.

Az apróság futkosott, kutyául kacagott,
küzdött szöcskékkel, náddal, fűszállal legott.
A víz tükrében látta magát, csodálkozott:
odábblépett, a tükörkép csatlakozott.

A csöppség a tóba ugrott, kíváncsian a békanyálra.
A vízből partramászva még futkosott,
majd rajta át a hideg, s megrázta,
remegni kezdett, már a fázás elől futott.

Egy idő után megállt, elfogta a didergés.
Megszokta a meleg fürdőt,
most megcsillant a vízben a jég.
A tavaszi napfény becsapta őt.

A kiskutyát köntösbe bugyolálták,
babusgatták, míg a remegés alábbhagyott.
Megmelegedve a kis eb felállt,
újult erővel szaladott.

Apró hangyák félve hemperegtek,
s mosolyogtak legbelül,
a fűszálak, a gallyak felnevettek:
otthon bizton elszenderül.

A fiatalos, vidám társaság
elámult a fákat tükröző tavon,
sokat nevetett Mónikán,
közben elmerengett álmokon.

Otthon Mónika a paplanra hevert,
beszív és kifúj: esti két ütem;
csukva szeme rég, elfáradt szegény.
Kis hazánk nemzeti ünnepén.

Kaposvár, 2004. március 15.