A kelő nap fénye beragyogta arcát, simogatása mosolyt csalt rá. De boldogsága nem tartott csupán egy röpke percig, majd az álnok felhők – mik máskor örömét okozták – elvették tőle ezt az apróságot is. Mintha a világ összeesküdött volna ellene, mintha a természet megtagadta volna hűséges leányát. Egyre többször merültek fel benne olyan kérdések melyek útja elején meg se fogantak.
Mit keres itt? Hova megy? Miért?
Szerette volna tudni a válaszokat, de érezte, türelemmel kell lennie.
Egy sziklán állt. Alatta a végtelen mélységű tenger. A hullámok ostromolták támasztékát, mintha felé nyúlnának, hogy megmutassák mily csodálatos köztük élni. Szabadság mit csak ők nyújthatnak, örök boldogság, a kinti rossz világ feledése. Egy lépés. Egy apró mozdulat…
Behunyta a szemét, hallani akarta a tengert, ahogy egyre hívja, csábítja. Érezte cirógatását, illatát mi körül fogta. Szinte látta miként öleli – mint szerelmes a párját – és magához húzza.
Lassan nyelték el a habok, mintha vigyáznának rá. A víz lakói körül táncolták, köszöntötték. Ő csak süllyedt...
Ahogy kinyitotta a szemét maró kínt érzett, viszont valami kényszeríttette, hogy figyeljen. Nyomást érzett a mellkasán, elfogyott a levegője. Lábai ösztönösen cselekedtek, felfelé úszott, de nem sikerült, a hínárok teljesen lefogták, lefelé húzták. Élni akart, levegőt venni, sétálni...
Lassan minden ereje elfogyott, elsötétült körülötte a világ. És ő csak süllyedt...

Valami simogatta az arcát, ébresztgette, visszahívta. Tudata élesedett, a sötétség elmúlt, lélegzet. Szivárványszínű halak úsztak el mellette, a bátrabbak hozzábújtak, ismerkedtek vele. Szinte halotta, hogy beszélnek egymással:
„Az úrnőnk megérkezett.”
„Ő lenne az?”
Boldogságot, izgatottságot érzet maga körül, a növényekből, az állatokból sugárzott felé. Sose tapasztalt még ilyet, tudta szükségük van rá, és valami miatt neki is rájuk.
Megváltozott, a tenger mássá tette. Nem emlékezett rá ki volt, de azt tudta kivé vált. Lelkileg, testileg sellő lett. Eltűntek a ruhái, a bőrét kékszínű motívumok fedték. Haja, szeme világoskékké fakult. A lábait átlátszó uszony tartotta össze, az ujjai között ugyanilyen hártya feszült.
Az idő megszűnt létezni, sok más emberek által alkotott fogalommal együtt. A múltat, az egykori életét, a fájdalmakat elfejtette. Ez által újra kezdhetett mindent. Erre vágyott hosszú évek óta.
Szinte tökéletes boldogságot kapott, mégis valami hiányzott. Üresség volt a szíve egy kicsiny részében. De a megoldást már homály fedte.
Ez az érzés csak akkor tört felszínre benne, mikor kiült egy sziklára s közbe nézte a szárazföldet, vagy épp a távolba elúszó hajót. Ilyenkor végtelen szomorúság fogta el egy percre, oda akart sietni. Hátha rájön, mi okozza. De terve mindig kudarcot vallott, mert a tenger visszahozta az örömét. És az, mi oly fontosnak tűnt egy pillanattal ezelőtt jelentéktelen aprósággá zsugorodott.
A hatalmas kékség megmutatta neki végtelen birodalmát. Együtt ugrándozott a delfinekkel, vándorolt a bálnákkal, bújócskázott a rájákkal, még a cápák is barátjukként tekintettek rá.
Ha elfáradt a sok mozgásban a növények nyújtottak menedéket, és élelmet számára.
Az óceán és a benne élő összes teremtmény, legyen az a legkisebb plankton vagy akár egy óriási polip a testvérévé vált. Az élete egybeforrt velük, ha őket baj érte, abba ő is belebetegedett.
Talán a sors mégis mást szánt neki, talán csak a véletlen műve volt. Nem lehet tudni. Egy biztos visszakerült oda ahonnan jött. Furcsa, hogy milyen apróságok tehetnek tökre valami csodálatosat, elég egy óvatlan mozdulat, egy háló és ismét szembe kellett néznie az átkozott léttel.
A kötelek körbefonták sok társával együtt, csapdába csalták, nem menekülhetett. A felszín egyre közelebb került, lassan kiemelkedett a vízből. Mikor az utolsó cseppje is elhagyta a bőrét, elsötétült előtte a világ. Még érezte miként ér hozzá egy-egy uszony, pikkelyes test, de utána minden megszűnt.

Puha fehér iszapban ébredt, volt valami furcsa benne. Egybe tapadt, mintha egy hatalmas hínár lepné el. És a hely, egy barlangra hasonlított, de a falai simák voltak. Nem látott sehol növényeket, állatokat. És eltűnt a víz, csak a levegő járta át mindezt.
Szoba... olyan ismerős mégis ismeretlen minden. Szék, asztal, szekrény, tükör...
- Örülök, hogy felébredtél! – szólalt meg a mellette ülő férfi – Az orvos nem sokára érkezik. Mi a neved? Hogy kerültél a tengerbe és mikor? Még szerencse, hogy időben észrevettünk akár meg is fulladhattál volna – hadarta az izgatottságtól, fel se tűnt neki a lány csodálkozó arca.
„Értem mit mond, furcsa, milyen érdekesen beszél. Olyan nyugtalan, mint a társait kereső hering.”
Ilyesmiken gondolkozva figyelte a mellette ülő fiatal lényt. Nála nem sokkal lehetett magasabb, erőteljes testfelépítése a ruhán keresztül is tisztán látszódott. Dús sötétbarna hajához, tökéletesen igazodtak igéző szemei. Lekerekített orra egy szemüvegnek nyújtott támaszt, húsos ajkai rendületlenül formálták a hangokat.
Tűnődéséből a torkát kaparó szárazság ébresztette fel. Túl régóta volt a felszínen.
- Víz – csak ennyit tudott kipréselni egyre jobban repedező ajkai közül, de nem is kellet több. Miután lassan csorogott le a torkán az éltető nedv jobban érezte magát.
- Mi történt velem? – kérdezte.
- Nem tudom, az apám és én a hálónkba gabalyodva találtunk. Rejtély, hogy kerültél oda, reméltem te el tudod mondani.
- Nem emlékszem.
- Rendben – sóhajtott kissé csalódottan – Amúgy engem Geroldnak hívnak. De nem fárasztalak, aludj tovább nyugodtan – s kilépett a szobából.
A sellő egy hálóköntösben feküdt, ami eltakarta addig szabadon hagyott idomait. Az uszonya nyomtalanul eltűnt, haja szőkén csillogott. Egyetlen emléke otthonáról a testét körbefogó kék indák. Teljesen emberi lett, azzá a nővé vált ki elmenekült az élete elől, akit elnyeltek a habok.
Hogy mikor is történt mindez nem tudni pontosan épp úgy lehetett egy perccel ezelőtt, mint egy évszázada.
Mért van itt? Hol a tenger? Hol az élete? Visszatér e valaha az otthonába?
Ilyen kérdések emésztették, mikor elnyomta az álom.

Kietlen, romos utcákon járkált. Meztelen talpát felsértették a törmelékdarabok. Szemét csípte a mindent átölelő, tömény füst. Fülébe még mindig ott csengett a robbanások zaja, az emberek jajgatása. Arcát könny áztatta, bőrét horzsolások szabdalták, ruhája tépetten lógott rajta. De még néhol látszott, nem volt ez mindig így, talán pár órája fordulhatott meg a világ. Nemrég vált úri kisasszonyból egyszerű utcagyerekké.
Lassan komótosan lépkedett már nem érzet fájdalmat, nem nézett hátra. A lelkében üresség uralkodott. Csak ment előre. Várta a mindent megváltó halált...

Az ajtó nyikordulására ébredt, miután hozzászokott a fényhez Gerold alakját látta maga előtt, egy ősz hajú, pápaszemes úr társaságában. A fiú hiába mosolygott rá bátorítóan, ő mégis kissé megijedt az idegen látványára.
- Ne félj gyermekem, nem bántalak – próbálta megnyugtatni az öreg. – Nikolas vagyok, szeretnélek megvizsgálni. Persze, csak ha megengeded. – egy bizonytalan bólintást kapott csak válaszul.
Bár reszketett mikor a hideg fém hozzáért, de erőt merített a biztonságot sugalló szempárból.
- Minden rendben van! – sóhajtott az öregember. – Szerintem a sokk miatt nem emlékszik a kisasszony, viszont ez csak rövid ideig tart. Pár nap és kutya baja sem lesz!
- Addig maradhat nálam – jelentette ki a halász, majd utána zavartan fordult a lány felé. – Persze, csak ha nincs ellenedre.
- Nincs.
- Emlékeztetsz valakire – révedt a múltba az orvos – gyermekkoromban sokat játszottam vele együtt, talán tizenhat lehettem, mikor utoljára láttam. Tudod a háború elszórta a világba az embereket. A lány neve Roxan volt...

Gerold megmutatta neki azt a világot, ahol ő élt. Emberek, rohanó gépek között. Annyival másabb volt minden. Roxan rácsodálkozott még a legkisebb dolgokra is. Vidámpark, körhinta, fagylalt, hamburger, különböző buborékos vagy épp rossz szagú italok, mit annyian fogyasztanak. S neki soktól felfordult a gyomra.
A tikkasztó meleg eléggé megviselte, ezért szinte mindig egy pohár vizet tartott a kezébe. A bőr kezdett kiszáradni, az eddig bársonyos tapintását pár nap alatt teljesen elvesztette.
Mindezek ellenére felettébb élvezte az egészet, a fiú társaságában sose unatkozott.
Egyszer elvitte vacsorázni egy szép éterembe. Ami szinte botrányba fulladt mikor kihozták eléjük az ételt. A kisütött hal szaga, látványa kiborította a sellőt...
Az első mozi film se indult a legjobban. A hirtelen felvillanó fények, előtörő hangok, megijesztették. A társa alig tudta lenyugtatni, de végül is abbahagyta a sikoltozást. A másikhoz bújva nézte végig az előadást.
Persze számtalan csodálatos dolgot is tapasztalt. Piknik az erdőben, fogócska a fák között, éjszakákba nyúló beszélgetések.
Mindkettőjük számára egy új világ nyílt meg, hiszen a lány elmesélte az életét, hogy ki is ő. Talán a másik nem is hitte el, de ez nem számított.
Csak az érzés, mit sose felejtenek el.
A csók.
Az ölelés.
A szerelem.
Hogy is lehetne leírni ezt a fogalmat? A jelentését csak az tudja, aki átélte már.
A telihold fen ragyogott az égen, amikor testük és lelkül is egybefonódott. A szenvedély mi akkor fellángolt sose múlt el...
Szeretet, fájdalom, elmúlás.
Elveszített mindenkit, elvette tőle a háború.
Egyedül van, magányos, fél.
A hideg átjárja a testét, erőt vesz magán. Megy tovább, előre. Nem érdekli hová, csak el, el innen...

A reggel csak fájdalmat hozott. Gerold kétségbe esetten nézte kedvesét, ki kábultan vergődött az ágyban. A bőr a szinte már a pergamenre hasonlított. Szeme elvesztette csillogását. Fénytelen haja az istállói szalmát idézte.
Nikolas tehetetlenül ált mellette, az egy héttel ezelőtti jókedve teljesen eltűnt. Sokkal inkább a kétségbeesés vette erőt rajta…

Te ide tartozol, nem közéjük. Gyere vissza, szükség van rád! Már választottál. Nem élhetsz ott...

Teljen legyengülve tért magához, homályosan, benyomásszerűen jutottak el hozzá a dolgok. Erőtlenül kapott a fiú karja felé.
- Haza kel menjek. Engedj el! – könyörgött. – Itt csak halál vár rám.

A tenger sírt, a hullámok háborogtak, szinte minden kifordult magából. A vihar hajók tucatjait tornáztatta. Mérges volt, szenvedett.
Két fiatal állt a szikla tetején. Hangtalanul búcsúztak egymástól. Már megértették, elfogadták a sorsuk. Csak egy hetet kaptak, ennek kell örülniük.
Nem tudtak mit mondani. Nem is kellet, csak nehezebbé tette volna az egészet.
A lány egy idő után kiszabadult az ölelésből. Az otthonára nézet majd a fiúra, véres könnycseppek hullottak a szeméből.
Az utolsó csókjukban benne volt minden fájdalmuk és szeretetük. Többet mondott el, mint az üres szavak.
„Nem felejtettek el.”
„Örökké szeretni foglak.”
Egy kimondatlan ígéret pecsétje volt.
Aztán a sellő megfordult, hazament. Nem nézett vissza.
A tenger lenyugodott.
Most már tudta mi volt az az üresség. A magány.
De soha többet nem lesz egyedül...