A Gyermekkor c. írás egy kép hatására született.
Egy csodálatos kép hatására, amit egy csodálatos hölgytől kaptam.
Ő segít nekem, szeretetével, megemelni süllyedő lelkemet.
A két mű külön-külön született, de együtt él igazán!
Roland70



Gyermekkor

Halványkék, ragyogó vízben, fénypászmák terelgetik a piciny polipokat, medúzákat, rakétaforma haltesteket.
Kevergő piros rajokban úsznak el szemtestű tengeri lények.
Gondolataik nagyon lágyak, mint a fluoreszkáló selyemcukor.
Keresztezik egymást a száj alakú szivacsok ezreivel kik a falak mentén rakódtak le a tenger mélyén. Furcsa, régi falak, emlékezet előtt emelték őket. Rajtuk a minták, sorban végtelenbe vesznek. Gondolataikat nem fejtik meg soha, mert annyira más jelekkel beszélnek.
Csak az Erők, az Elemek bíznak egymásban oly nagyon, hogy elértik eme kódok rengetegét.
Csillogó buborékban utazó vékony erezetű szerkezetekben, piciny fejű lények ülnek.
Dülledt szemükkel bámulják a sok színes csodát, melyeket a víz alatti Napok világítanak meg.
Üvegkolosszusok vándorolnak a tenger fenekén, ami végtelen pusztának tűnik.
Gyantaszerű, áttetsző testük ormótlan szájakkal koronázódik, morgásuk rezgéseket kavar mérföldeken át.
Hosszú, szakadozott sorokban, menetük a távoli homályba vész.
A csillogó buborékok utasai kiszállnak járműveikből és a kolosszusok tátott száján beúszva megsemmisülnek.
Milyen kedves áldozat, cukorlé lesz belőlük, a hosszú úton tápláló eledel.
A fenék homokjába befúródva meghatározhatatlan alakú roncs hever.
Oldalán még kivehetők az ismeretlen hieroglifák a barna rozsdában.
Tenger alá süllyedt városok, egykor volt pompás metropoliszok languszták tanyái.
Sem edény, sem csont nem maradt, csupán a kő.
Tengeri hagymák erdejét elhagyva óriási gömbök csoportja emelkedik lebegve.
Különösen erős ragyogást árasztanak magukból.
Vékony algák lógnak mindenhol, hullámos vonaglással térnek tova.
Mennyi lény, cél, értelem, lehetőség: az univerzum egy hatalmas tenger.
Lélegző lények milliárdjai jönnek és jönnek a végtelenből, újra elfoglalják a hatalmas mezőket. Gázballonokat és hatalmas tengelyeket gyártanak, amik pumpáló gépekké állnak össze. Ezek átemelik az óceánt egy másik térbe és időbe, ahol gáznemű világok keverednek aranyszínű spirálkarjukat egymásba öltve.
Minden idejüket különböző valóságok építésével töltik, majd szétbontják azokat, újakat teremtve helyettük.
Amikor a gáz és hallények végképp megoldják idejük és terük összes problémáját, óriási tölcséreket formálnak magukból. Ezeken át transzformálják önmaguk hanggá.
Csak gondolati úton érzékelhető ez a hang, nem tudjuk merre, hogyan ér el hullámzása.
Ám idővel válasz érkezik rá a végtelen terekből. Először csak vékony ezüstszálakon kezd csepegni, később egyre bővebben ömlik az ismeretlen áradat. Finom éterből szőtt óriási ernyők fejtik le a távoli lények válaszát. Ezek csatolják vissza a hangokat a víz univerzumába.
Itt, lebegő, tarka mintákkal díszített óriási planktonok úsznak, csillag, rombusz, spirális alakjuk sokáig táncol még a víz alatti világ hatalmas korallvárai között.
A már hanggal gazdagon visszatérő lények boldogan várnak arra, hogy lángokká alakuljanak.
Zöld, kék és fehér lángnyelvek küzdenek a határtalan víztömeggel.
Nincs más választásuk, össze kell fonódniuk és harang alakú mintázatot adva a mélység felé irányulva úszniuk kell. Mindaddig míg teljesen hővé nem alakítják önmaguk.
A hővilágok sűrűsödnek, ritkulnak mindaddig, míg önmaguk létezésének értelmét végleg felgombolyítják.
Végül belépnek a pontszerű nemlét állapotába, ahol megpihennek, igazán, kiterjedés nélkül, megnevezhetetlenül.
Kimondhatatlan boldogság végre levetni a létezés terhét.