Micsoda gyönyörű nyár! Sárga sok búzafej, lelkesen összekoccan, acélos magjuk csendben pereg. Izmos tarkójú, barnára cserzett parasztok özönlöttek a táblába. A távcsövön keresztül látni lehet, ahogy kaszát fognak, megfenik. Húznak egy demizsonból, savanyú borszagot lehelve aratni kezdenek. Egyszerre lehet csodálni és gyűlölni azt az elszántságot és helyénvalóságot, ahogy monoton munkájukat végzik. Komótosan megfenik élét a szerszámnak. Déltájban ebédelnek, kenyeret, szalonnát. Persze újra, meg újra bort és vizet is isznak. A rend, ami ilyenkor rászáll a végtelen sárga táblákra végül megadásra kényszeríti a kalászokat.
Bambuszrügy fejű, zöld madarak riadnak fel, fészküket fákra rakják át, minél gyorsabban. Bennük mákszemnyi sárga és kék tojások serege. A lombok között veszélyek leselkednek. Jól lehet látni, szintén a távcsövön keresztül, hogy zöldjük színes papagájcsapatokat rejt.
Ha megunom a látványt, hanyatt fekszem a fűben a domb oldalán. Ilyenkor apró kolibrik lepik el az arcom. Pirosak, zöldek, ónszínűek, némelyik narancs. Félig gyümölcs, félig állat mindegyik. Sokszor belélegzem őket, mikor kifújom, finom mandarinlé permetet lélegzek ki.
Az aratás végén csendesen készülnek a télre a munkások. Vastag prémekbe halmozva szállítják el a magokat a messzi kastélyok tornyaiba, melyek raktárként szolgálnak évezredek óta. Fektemben most az eget nézem, melyen repülő szerkezetek sokasága hemzseg. Vékony szalmaszál vázakon szivárványos szappanbuborék hártyák tartják a magasban őket. Léggömbök és a könnyű szálú vitorlák lebegnek, mindegyig mesél, intelligens, tudatos létező. Pilótát csak egy-két masinán látok, vékony, nagyorrú kerékpárversenyzők. Színes mezekben, sisakokban vezetik a gépeket. Nem emberek, inkább pillangók ők.
Eltöltök egy telet, így fekve a fűben, mely perceken belül havat harmatozik. Tejes, kókuszos ízű a hó, eszem. Szemlélődő, amolyan mindenre csodálkozó telet rendezek. A nehezebb napokat békák segítenek átvészelni, hideg lábukkal beborítják izzadó homlokom
Arcom zöld és barna, mert tavasz van ismét. A fű és a talaj egy lett velem, pedig nem haltam meg. Talán nem is tudnék igazán, mert újra és újra megjelennek az aratók, újabb nyár következik. Kiáltoznak, bolondozásuk nem engedi meg, hogy beleolvadjak a domboldal növényeibe. Minden egyes daluk kihúz a földből, mint egy borsóindát.
Apró és ügyes kezű kicsiny emberek méhek hátán érkeznek, testem darabjaiból viaszt visznek kaptáraikba. Őszre elfogy a viasz, de a télutón kinövök újra, távcsövemmel a kastélyok tornyán károgó varjakat figyelem.
Egy szép és örök délután telik el évek óta, itt a domboldalban.