A Nő egyáltalán nem illett bele a gyorsétterem hangulatába.
Egy középső asztalnál ült egyedül kissé lógós fekete meghatározhatatlan anyagú kabátban. Valaha fekete hajába, amit egy gumi fogott össze, már őszes csíkokat festett az idő. Először csak ült, csak ült azután elkezdődött. Felvette a fehér duzzadó kis tasakot és megpróbálta feltépni. Az ujjai erejének engedelmeskedve az anyag előbb megnyúlt és elvékonyodott, de el nem szakadt. Nekiveselkedett újra és újra. Az arcán melyet lefittyedő kissé duzzadtabb alsó ajka és bánatos kutya szemei bambává tettek elszántság tükröződött. Elszántan feszegette, tépte, csavargatta a kis tasakot. És igen az elszánt munka meghozta gyümölcsét, és a keletkezett kis lyukon lassan kicsepegett a citromlé az előtte gőzölgő forró vizes papírpohárba. Azután tette bele a tea filtert, simított kettőt a haján megsimította az állát kétszer, és elkezdte keverni. Balról jobbra heves mozdulatokkal legalább tízszer, majd a műanyag keverőpálcával a filter alá nyúlt kiemelte kissé és a víz alá nyomta. Egyszer kétszer. Aztán megint keverés tízszer. A szomszédos asztalnál ülő fiatalember a második ilyen procedúra körül kapcsolódhatott be. A Nővel szembeni asztalnál ült, oldalvást és a pohara felett sandított át a Nőt nézve. Látszott a szemén, hogy várja mi is lesz a kimenetele a szertartásnak. Újra elkezdődött, keverés, alányúlás, vízalányomás, keverés, alányúlás, vízalányomás. Csak amikor egy kisfiú szaladt el az asztala előtt, akkor zökkent ki az az elmélyült munkából. Zavarodottság futott végig bamba arcán, bosszúsan hátrasimította a haját, de tántoríthatalanul kevert tovább. Ezt az italt ő elkészíti történjék bármi. Újabb keverés tízszer, kiemelés, vízalányomás. Láthatóan nem értette miért nem lesz sötét színű az ital, miért nem oldódik ki a filter a vízben. Csak azzal nem számolt, hogy előbb a citromlevet rakta bele és így eleve kudarcra volt ítélve szegény filter megfelelő oldódása. Mindegy volt már, elszántsága akkora volt hogy látszott elsöpör mindent. Ebből ital lesz. A sárga papírtasakot feltépni már nem volt nehéz, a cukor belehullott a pohárba, egy-két gyors keverés és….. felemelte és a szájához tette, belekortyolt, de túl forró volt és láthatóan nem túl édes, mert, savanyú arccal tette le a poharat a tálcára. Még egy tépés, az újabb adag cukor belehullott a pohárba. Egy két gyors keverés, kóstolás. Torzult arc, most meg túl édes. Nem értette, ő mindent jól csinált. A megoldás még egy citromos zacskó, valahogy belekerült az is a pohárba. A Fiú sandítva nézte, néha elfordult de a hatás alól már nem tudta kivenni magát, ugyanolyan megbűvölve nézte a bamba nőt min én. Mi lesz ebből ez volt most már a nagy kérdés. Csak néztük a poharunk felett, ahogy mindenki jön, megy, eszik-iszik, a takarítónő takarít, és a Nő csak ül ott középen mérhetetlenül nagy elszántságával, kirívóan bamba arcával és kever. Már minden a poharában volt, amit csak adtak a teához forró víz, két cukor, két citrom, keverőpálca és Ő mindent fel is használt nehogy kárba vesszen valami is. Na most már biztosan tökéletes, belekortyolt, és szörnyű undor, és értetlenség futott végig az arcán. Hiszen ez nem jó, ez rossz ízű. Egészen egyszerűen nem értette, látszott az arcán a nem értés minden fintora.
Szerintem még ekkor sem fogta fel, hogy miért, nem sikerült annyi munka dacára annak a fránya teának az elkészítése. És nem is fogja sosem, és akkor eszembe jutott egy mondat, „Az emberi butaságnál nincs semmi csodálatosabb és hatalmasabb.”




2006. december. 17.