Mulatságos egy út volt,
Míg elértük a hegytetőt.
Könnyűszerrel vágtunk neki,
De találtunk egy bökkenőt.
Kacagva mentünk mégis
Tovább, előre, néha
Fordulva egyet balra, vagy
Jobbra. Hallgattak a néma
Házak és fák, talán még
Mosolyogtak is a víg,
Bohó gyermekeken. Kik ők?-
Kérdezhették, csendben. Amíg
Pirkadatra elértük
A kitűzött s vágyott célt.
Ám a természet nem akart
Kegyes lenni hozzánk. Az ég
Csúf, szürke fátylat öltött,
Jól elrejtve előlünk
Szeretett városunk. De mi
Álltunk boldogan. Felőlünk
Lehetett sötét, hideg.
Akkor, ott fent rád néztem.
Bizalmam beléd helyeztem.
Dobogott szívem és kértem:
Ne múljon el a reggel!
Ezt sem érdemeltem én.
Eső cseppent pír’ arcomra,
Elmosva a szép varázst, és
Indultunk vissza búsan
A bizalmatlan napba.
Ott fent a hegyen, valami
Történt velem. A hely adta,
Vagy te, nem tudom, talán
Nem is fontos. A lényeg,
Hogy a hegyen értettem meg:
Hozzád tartozom már végleg.
Kellesz nekem Barátom!
Mégsem hallhatod soha,
Mert a bizalmat és a nyílt
Szót a hegyen hagytam oda.