Ráncaimban már megülnek az évek
Hajam színét is megszívták a nyarak
Hozzád sem ér el már a hangom
Csendesebben telnek el a napok

Esténként, ha mellém ül a csend
És szobám falára sötét árnyat vet
Életet szül belém egy gondolat
Visszatérni, hol voltam gyermek, s gondtalan

Sétálni fel a dombon a régi ház felé
Nézni az öreg fát, ahogy belekap a szél
Beszívni mélyen a tó illatát
Játszani a macskaköveken ugróiskolát

Tudni, hogy a rózsabokrok megvannak még
Melyek nyíltak a kert minden szegletén
És az ezerlevelű borostyán
Takarja már a ház százéves homlokát

Számolva lépkedni a lépcsőfokokon
Hosszan megpihenni az árnyékos teraszon
Hallani újra a harang hangját
És a misére igyekvők csendes szavát

Nyitni az ajtót és várni a csodát
Hogy szembejön velem réglátott anyám
Táncolni egyet a konyha kövén,
Amit mezítláb súroltunk, apám, meg én

Kitárni sarkig a zöldzsalus ablakot
Szememig engedni a sokszínű Balatont
Sokáig állni a lemenő nap fényében
Békére lelni az emlékek ködében