Rohanok. Mint téren át magányos télikabát.
A szél tébolydába zárt néhai kisleányként visít.
A sötétben percek keringenek, szellemek forgataga járja táncát éjszakán át.
Vad hidegek torzonborz haját kuszálja fergeteg,
sátáni játék, kínzótermi fagy, mit az átkelők belélegzenek.

Tivornya, ördögök lakodalma, az üst jégverem,
az ég alja dérré fakul, elcsúszik rajta az értelem.
Harmatcseppek fagynak sötét ablakokra,
körben fekete macska mocska szennyezi a teret,
babonák, misztériumok, szörnyek a falakról rátekintenek.
Réveteg suhan át a téren a kalandor, ki csupán hazatérni vágy;
most nem más ő: magányos télikabát.

S a lidércek tépik sálját, ujjait, melyekből a békés könyv mindjárt kifordul.
A falakról a mész mögül állati komondor ugat, s az utat vérbefagyott csecsemők siratják.
Konvektoros szobára vár a magányos kabát,
van-e szebb: melegben tölteni az éjszakát?