Sötétedés után találtam magamra,
Bátorságom mind valahol hátrahagyva.
Emésztő köd fedi el a valóságot,
Félelmemben titkon őrzöm az igazságot.
Menekülök a sötét elől a sötétbe,
Olykor megállok, semmit sem értve.
Térdemre rogyok kegyelmet kérve,
Lelkembe néznék, de az szét van tépve!
Pusztító düh, mi a homályból rám figyel,
Csillapodni próbál, de inkább engem törölne el.
A fák, mint kegyetlen hóhérok, várták jöttem,
Az, hogy itt rettegek, csupán az én tévedésem.