Korom sötét éj, suttogó fagyos szél,
hideg és nyálkás, néha a hátamhoz ér.
A fekete felhők az égen szétrebbennek,
a hold tekintete egyre üresebbnek,
halványabbnak látszik.

Hajladozó ágak suttognak, szállnak,
s már a bús esőcseppek járnak
halott táncot az ágak
kusza végtelenjében.

Suhannak és zihálnak a megtört árnyak,
néha egy bús szóra meg-megállnak,
majd fáradtan menetelnek újra
a nyirkos, suttogó éjszakában.

Nehéz, dohos illat árad a légben szerte,
mindent átjár a pára fullasztó szennye.
Sírnak és jajongnak a lelkek egyre
a közel s távoli végtelenbe.

Koromsötét éj, suttogó jeges szél,
búsan, megtörten néha az arcomhoz ér.
A fekete felhők összegyűlnek az égen,
a Hold tekintetét eltakarván éppen,
s vele láthatatlanná válnak az árnyak.
A sötétben megpihenni vágynak...