koszos, megtört emberként
hányattatott a sors össze,
meg vissza is, széltében
és hosszában, míg aztán
ki nem égtem, le nem
merevedtem gipszkarton
lelkemmel az ablakban,
álmatlan éjszakákkal
az ajtóban, a pincében.

kicsi voltam, apró és
aszott, zöld, mint a
nyers, vágatlan fű,
éretlen és rosszízű,
tárt karokkal vártam
a kapzsi markológépeket
aztán felemeltek és
ledobtak a kupac tetejére,
vérben, megbánásban.

ott nyöszörögtem kicsit
a kitépett oldalak hangos,
harsány bevégeztével,
egyedül és elhagyatottan,
és a pillangók is elárultak,
mint a lárvák a mocsárban,
besarazták a szívemet,
aztán nagyon suvickoltam:
pucolgattam megfagyottan;

őrizgettem hallgatag,
kandallóba tett napokon.
kivittem az utcára,
és arra jött egy fényes,
melengető sziluett, hogy
a számat nagyra tátottam,
a lelkemet lyukasra is
megszaggattam, csak hogy
átférhessen azokon,

így hát bebújt. ott is
maradt, csendben és törökülésben,
gandhi csókjával a homlokán,
éhes szavakkal az ölében,
vállán a rémálmaimmal,
hajában a fehérséggel;
kérdően ránéztem, bár
kérdés nélkül adtam át
az elesettek fájdalmát.
-

maradj, maradj csak estére,
a lámpákat leoltották.
ne siess haza, vár a reggel,
és a hajnali összeesküvések,
a rongyos párna, a gyűrött
takaró, a két durva kezem
és az isteni jelenések.
ne töröld le homlokodról
a csókot,
hiába tettem testedre
az örökkévalóság édes,
egyedülálló illatát.

aludjunk.