Egy kis buta lányszív, buta, idétlen sorsa.
Rá kellett jönni: Az élet nem habos torta.
Édesanyja mondta: „El vagy kényeztetve lány,
Nem olyan egyszerű, mint hiszed ez a világ.
Mindig mondtam nektek jobb a félárváknak is,
Hamarabb rájönnek a világ sokszor hamis.
Látod egy hús vagy te tizennyolc évesen lány
És apáddal mi vagyunk rajtad a vastag háj.
Háj, mely eddig minden bajtól, rossztól megvédett,
Elég, ma az igazi világról mesélek!
Az igazi világ kegyetlen, csak néha jó.
Olyan, mint néhány óra után a hideg hó.
Ne bízz senkiben, míg nem ad rá nyomós okot,
Ez érdeked Szívem, nem csak íratlan jogod.
Nézd meg jól azt, kinek kis szíved odaadod,
Egy hiba elronthatja jó időre a napod.
De ha kétkedésed jól működik majd végül,
Ezer szépet kapsz az élettől emlékül.”
Ült a kislány maga elé meredve csendben,
Csodálkozott: „Ennyire nincs a világ rendben?”
Hallott árvizekről, éhségről, hűtlenségről,
Máshol elhízásról, magányról, nőtlenségről.
Megértette mit jelent epedve szeretni,
Keserű könnyeket ejtve mégis feledni.
Megértette, lehet csendben, szépen is tűrni,
Nem kell hangosan a nagy tömeggel vegyülni.
Hallotta a sziréna kegyetlen sírását,
Nem csak egy autó vicces vijjogását.
Látta a kiskutya bánatos szemét kérni,
Hogy a rács mögül, ne mást, őt vigyed ki.
Hallott kérdésekről, mikre soha nem jön válasz,
Ennyi rossz hallatán megremegett az álla.
Szeméből kis patak indult útjára arcán.
Zsebkendőt vett elő, könnyes szeméhez kapván.
Aznap olyan leckét tanult, melyet nem feled,
Nem csak az a világ létezik melyet szeret.
Neki könnyen ment, nem kellett soha csalódnia,
De amit leírtam csak üres utópia,
Mert az ember ezt soha nem könyvből okulja
Saját kárán kell, hogy az egészet tanulja.