Lelkem hamujára fekete varjak szállnak
karmaik belé vájnak
s úgy fájnak, mint a szavak egykoron.
Sötét szemeikkel a távolba néznek
lelkemből nagyobbat tépnek
s félek, az már csak korom.
Ami maradt lelkemből szétrúgják,
kinek mondhatnám el szívem búját?
Eltépem húrját, nem szól többé dalom.
Aztán jön az égszínkék álom...
magával ragadó sodró lég,
karjába záró selymes mámor,
s mikor magasra ér, csöppet se félj!
Szárnyaival immár örökké véd,
a kavargó légben csak érted él.