Gyermeki lelkemet magával ragadta Nagyapám csendes meséje. Felvidékre, Negyed nevű faluba, a Vág folyó partjára röpített egy pillanat alatt gondolatban. Pedig nem is meséket mondott, hanem csak az ott leélt 47 évről beszélt. A földekről, az állatokról, a munkákról, cselédekről, szolgákról. Igaz, én legjobban azt szerettem, ha a hajójukról, a kompról, a vásárokról, vagy az utazásokról beszélt. Ő meg talán a katonaságról, és a falubeli cigányokról beszélt legszínesebben.

Gyerekként úgy tűnt nekem, hogy a világ legszorgalmasabb és legügyesebb emberei ott éltek. Aztán egy részüket 1946-ban áttelepítették Magyarországra. Atyát, Mamát, Édesanyát Tolna megyébe, Várdombra.

Ahogy mostanában évente többször is elmegyek Negyedre, minden utcában, minden ház előtt, a töltésen vagy a folyó partján sétálva újra és újra ezek a történetek jutnak eszembe. S a baráti család, akikhez megyek, s szeretettel fogadnak, mintha mindazt a jó tulajdonságot örökölte volna, mint amiről annyit hallottam gyerekként.

Még csak 11 éves volt a legkisebb csemete, mikor a családfő meghalt. Ettől kezdve a 38 éves anya 3 gyermekének szentelte életét. Később a nagyobb fiú és a lány a városba költözött, csak a legkisebb fiú maradt otthon. Tisztes szakmát tanult, ma is abból él, szobafestő-mázoló lett.

Magas, jóvágású, mosolygós, kedves beszédű fiatalember. Többszöri találkozás után, lassan rajzolódik ki előttem ő és családja élete. Kiderül, hogy mindenhez ért. Télidőben ő vágja a disznókat, vadászként járja az erdőket, hegyeket, halászként a legjobb helyeket ismeri a folyókon és tavakon. Még a környező helyekre is hívják dolgozni, annyira megbízható, jó szakember. De minden falusi eseményen ott van, nem csak, mint résztvevő, hanem mint egyik fő szervező is. Szerényen, de látható örömmel meséli, hogy titkos szavazásokon mindig ő kapja a legtöbb szavazatot a faluban, ha valahová vezetőket választanak. Ki is veszi részét minden munkában, örömmel, jó szívvel. Hogy az ország minden részébe hívják, vadászni vagy csak barátságból, már nem is csodálkozom. Ilyen ember az én barátom, a Fördős Zoli!

Párja, Marika sem marad el mellette. Mesélte, hogy az iskolában kedden magasugró versenyre ment, szerdán futás volt napirenden, csütörtökön meg kézilabdázni hívták. Minden versenyen ö is jeleskedett. Két leányuk sem esett messze tőlük. Már nyernek sorban ők is, akár céllövészet, akár horgászverseny van.

Igazi szeretet veszi körül őket. Szinte mesébe illő történeteket mondanak, vagy csak kacagva említik némelyiket. Nekem legjobban Marika egyik esete tetszett.

Vadászok szervezték a falunapot. Délelőtti programok után a bográcsokban, a főtt étkeket zsűrizték, utána jöhetett a dínom-dánom. Biztos nem véletlen, hogy a vadász feleségek versenyét délutánra tették.
Hosszas unszolásra Marika állt elsőnek az alapvonalhoz. Lesz, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, pontosabban a korong, ha már muszáj a vendégeket szórakoztatni.
Szemével intett, hogy jöhet az első. Férje fegyverét emelte vállához, s talán kicsit korán is tüzelt, de a korong a levegőben megperdülve tört darabokra. A már jó hangulatban lévő bámészkodókból hangosan tört kis a nevetés, elnyomva a tapsolók hangját. De a levegőben érezni lehetett a puskapor szagával összekeveredve a gúnyos kacaj ízét, "neki is lehet szerencséje". Fejbiccentéssel kérte a második korongot. Most is könnyedén emelte vállához a sörétes fegyvert, s láss csodát, ez sem maradt egy darabban. A kárörvendők kacaja még erősebb lett, megingott önbizalmukat pótlandó, de most talán többen tapsoltak. Igaz valami újra ott lógott a levegőben kimondatlanul, talán a "vak tyúk is talál szemet" gondolata.
Mikor a harmadik korongot is eltaláltam, mesélte Marika, akkor már kicsit megnyugodtam, nagy szégyen már nem érhet.
A sok néző igazán akkor lepődött meg, mikor a negyedig korong is pórul járt. Ekkorra a kárörvendők elhallgattak, így már hallható lett a sok taps és néhány elismerő beszólás. Már én is akartam, hogy eltaláljam az ötödiket is. Talán ekkor figyeltem, talán ekkor céloztam a legjobban, mélázott el Marika most mesélés közben. Ha nem láttam volna magam is, a nagy ovációból kitalálhattam volna, hogy azt is eltaláltam. Mindenki velem akart kezet fogni, engem öleltek, dicsértek, velem örültek. Ekkor éreztem meg, hogy mennyire szeretnek engem is a faluban.
Igaz, a következő évben csak négy korongot találtam el, de a tekintély már akkor megvolt, fejezte be a történetet Marika, nevetve, csillogó szemekkel.

Csak körül kell nézni és meg kell látni, hogy ma is élnek közöttünk különleges emberek. És lesznek majd újra csodálkozó szemű gyerekek, akiknek az igaz történetek, mint kedves emlékek lesznek elmesélve, s szívükben ott melengetik hőseiket. S ez által válnak létező emberek különleges mesehősökké.

Ilyen mesés történeteket mindnyájan ismerünk. De elmerengve a mese hallgatása közben, vagy a szép költői megfogalmazásokban, azt hisszük, hogy az csak tényleg egy mese.

Petőfi Sándor 1841. novemberében, pár hét alatt írta meg a János Vitézt. Rabul is ejtett vele mindenkit. Sok könnyet csalt a lányok szemébe, s büszke érzést a magyar lelkekbe. Pedig nem véletlen, hogy olyan gyorsan írta meg a történetet. Nem tett mást, csak a családi legendáriumban kalandozott el, írta le a téli estéken hallott történetet, mely alig két-három emberöltővel korábban történt.

Kukoricza Jancsi-nak és Iluská-nak is volt tisztességes, becsületes neve. De néha a képzelet és mese világába mutatni meg hőseinket, szebb is, kedvesebb is, könnyebb is. Talán igazi hősiességüket is így lehet jobban érzékeltetni.

Sok különös hős volt a magyar történelemben. De minél többet olvasom az igazi Kukoricza Jancsi történetét, annál kevesebbet tudok róla. Úgy érzem, hozzá képest - Mata Hari - apró, útszéli pocsolyában játszott papírcsónakokkal.

Nagykunsági családban, Karcagújszálláson született 1724 augusztusában /Fábriczy/ Kováts Mihály. 16 évesen jelentkezett a Hávor huszárezredbe. Első katonai tapasztalatait az osztrák örökösödési háborúban szerezte. Innét 1746-ban átszökik a franciákhoz, hogy a Bercsényi László vezette huszárezredbe, álljon be. Ő az, aki egy eset kivételével - mindig jókor volt - jó helyen. A hétéves háborúban, pár bajtársával, egy alkalommal, XV. Lajost és kedvesét menekíti biztonságos helyre, mikor egy dombtetőn a királyi sátorból szemlélik az ütközet lefolyását, de az ellenség egy csapata épp őket támadta meg.


1752-ben már Nagy Frigyes porosz királyt szolgálja, a Székely Mihály vezette huszárezredben.
Katonai előmenetele is ez idő tájt kezdődik. Először strázsamester, majd 1757-től másodhadnagy. 1759-ben egy huszárokból álló szabadcsapat parancsnokává nevezték ki. Olyan sikeresen irányított, hogy I760-ban Nagy Frigyes kapitánnyá léptette elő.

Mikor a porosz király katonai táborából 1761-ben megszökött, hogy újra a francia királyt szolgálhassa - mondta ő elfogásakor - Szászországon át, Lengyelország felöl Késmárkra négylovas hintóval és tartalék lovakkal, valamint cselédekkel érkezett, és annyi árúval, hogy a katonaság lengyel kereskedőnek hitte, és akadálytalanul engedték be a városba.
Hogy élhetett, milyen kísérettel járhatott, amikor nem szökött katona volt?
Jellemző módon, minden ország titkos szolgálata figyelte, róla jelentéseket készítettek, útvonalait ellenőrizték. Minden országban - Osztrák, Francia, Porosz, Szász, Lengyel, Litván - később Amerikában is, közvetlenül az uralkodóval vagy a legfőbb elöljárókkal állt kapcsolatban.

Csak vele történhetett meg az is, hogy késmárki elfogása után a rá kiszabott életfogytiglani várfogság és teljes vagyonelkobzás helyett -fellebbezésére - József főherceg trónörökös által vezetett tanács, Mária Terézia közbenjárására, nemcsak eltörölte büntetését, hanem huszárőrnagyi rangot és kegydíját állapított meg részére. Letelepedésére pedig először Gyöngyöst, majd Szinyét jelölték ki.

Ide érkezve, 1762 második felében, feleségül vette Szinyei Merse Tamás Sáros vármegyei alispán leányát, kivel rögvest Eperjesre költözött. De ifjú feleségét egy hét után magára hagyta, szinte elhagyta, s csak ritkán tért haza, miközben török és oláh emberekkel tárgyalt.

Házasságát még fel sem bontották, mikor egy Petrovics nevű, már nem éppen fiatal korban lévő, leányzót vett maga mellé. Újabb nyomós okot adva az alispán apósnak, hogy panasszal éljen ellene, a hosszan elhúzódó peres eljárásban, nemcsak a bíróságoknál, hanem katonai elöljáróknál is.

Más országbeli, de főleg lengyel kapcsolatait ápolta ezután. Lengyel –litván területeken voltak jelentős változások II. Katalin cárnő hathatós támogatásával.

Ezután hosszú évekig nincs Magyarországon Kováts Mihály, vagy csak rövid időre tűnik fel, mikor pl. Radzivill lengyel herceg oldalán, jön katonákat toborozni. Feltehetően évekig harcol a Bari Konföderáció csapataiban, de valószínűbb, hogy kiképző tisztjük volt. Innét ered ismeretsége Pulawski Kázmér gróffal, akihez később is szoros barátság fűzi.

1773 és 1775 között Szászországban él, talán épp, Pulawskival és a lengyel emigránsokkal.
Bizonyára az sem véletlen, hogy 1776 augusztusában Olasz,- és Franciaországon keresztül elindult Amerikába.
S önmagához hűen, egyenesen Benjámin Franklinnak ír levelet, aki épp az Államok követeként van Franciaországban, hogy szolgálatait felajánlja, s a mielőbbi kiutazáshoz kérje támogatását.

Latinul írt levele egyik mondata beszél legszebben gondolkodásáról, jelleméről:

"önként és szabad akaratomból érkeztem ide és semmit sem kívánok oly hevesen, mint hamar útra kelni, hogy ott ahol a legnagyobb katonai szükség megköveteli, szakadatlan szolgálatban éljek-haljak."

De a választ meg se várva, egy alkalmas hajóval 1777. február 26.-án Bordeaux-ból Bostonba utazik, s már április 30.-án szolgálatra jelentkezik Rhode Island Providence-n. Megfelelő ajánlólevéllel, maga George Washington főparancsnok fogadja, s tőle kéri kinevezését a harcoló csapatokhoz.

Először, lovas csapatokat szervez, irányítja kiképzésüket, ellátásukat "újoncozó tiszt" beosztásban.
Az angolok elleni pár kisebb csata során találkozik újra a két jó barát és harcos társ, Pulawski Kázmér brigadéros és Kováts Mihály. Odakint, kettőjük közül a nála huszonöt évvel fiatalabb lengyel gróf a sikeresebb, így ő jár közbe Kováts érdekében, hogy tudásának megfelelő beosztást és rangot kapjon csapatánál. 1778. április 18.-án a Kongresszus döntése alapján -Washington tábornok javaslatára - a Pulawski-légió ezredes-parancsnokává nevezik ki.

De mi is ez a háború, melybe hősünk csöppent, mely érdekében útra kelt? Ez az Amerikai Függetlenségi Háború. Az angolok szállnak szembe a függetlenségükért küzdő amerikaiakkal. Még a bennszülött indiánokat is maguk mellé állították, így New Jerseyben épp ellenük kellett harcolnia, megismerve e háború kuszaságait. Ezután Lincoln tábornok támogatására Dél-Karolinába vezényelték őket.

1779 elején indult el az angol offenzíva dél felöl. Főhadiszállásnak Charleston városát szemelték ki, ahol az odaérkező angol túlerő miatt, a kormányzó és a tanács már meg is egyezett a megadásban, mikor hosszú menetelés után a városhoz ért a felmentő sereg. Laurens ezredes és Pulawski tábornok először a tanácsteremben vívta meg harcát az elhamarkodottnak ítélt határozat miatt, majd példát mutatva bátorságból, hősiességből, lovas csapata élén maga Pulawski szállt szembe az ellenség előőrseivel.
Kováts ezredes a gyalogság egy részét vezetve vett részt a támadásban, de a túlerővel szemben a vakmerőség most kevésnek bizonyult. Tawse kapitány vezette ellenséggel bátran harcolt, de megsebesült és visszavonuláskor az úton leesett lováról. Tiszteletadással, az út nyugati oldalán temették el az angolok.
E vakmerő szembeszállás az angolok tervét meghiúsította, s bár az összetűzésben ők nyertek, de a várost mégse tudták elfoglalni.

Az Amerikai Lovasság "alapító atyja" Kováts Mihály ezredes volt az első magyar katona, aki életét áldozta az amerikai függetlenségért 1779. május 11.-én. Azóta a hálás utókor - Amerikában - halálának évfordulóján tartja minden évben az idegen katona emléknapját.

De álljon itt a dicső bajtárs, Puławski Kázmér gondolata is.

"Minthogy nem süllyedhettem odáig, hogy fejet hajtsak Európa uralkodói előtt, azért ide jöttem, hogy mindent kockára tegyek Amerika szabadságáért azzal a kívánsággal, hogy életem hátralévő részét egy valóban szabad országban töltsem el, és hogy harcoljak a szabadságért, mielőtt, mint polgár letelepedem".

Egy későbbi csatában szerzett sebesülésébe 1779. október 11.-én halt bele. Csak öt hónappal élte túl harcostársát, atyai jó barátját. Mindkét ember nyughatatlan lelke egy szabad országban kívánt letelepedni és élni, de ebből csak a hősies harc jutott nekik.

Kováts Mihály elévülhetetlen érdemeket szerzett a Függetlenségi Háborúban. Amerika hálás érte, minden évben megemlékezik róla.

És mi magyarok, emlékszünk rá? Egyáltalán tudjuk, ki volt ő?

Utószó: Azon gondolkodom, ha egyszer a negyedi - Zoli és Marika - barátaim történeteit valaki egy szép mesében megírja, vajon mi lesz a költői nevük? Mert a "Kukoricza Jancsi" és "Iluska" már foglalt!

Keszthely 2007. január 10.

Ui.: A kevés fellelhető írás is több ponton bizonytalan, vagy épp ellenmondásos Kováts Mihály életéről. De személye nem csak a mai ember előtt ismeretlen. Amerikai körútja során Kossuth Lajos 1851. április 9.-én érkezett Charlestonba. Ő is ott hallott először a hősként emlegetett magyar huszár ezredesről. Hogy a Petrovics lányról, a későbbi Iluskáról, ennyi adat sem maradt fenn, azon már én sem csodálkozom.
Minden esetre örömmel olvasnék én is, mai és más, mesébe illő, vagy csak meséből ismert szereplők életéről, s kapcsolnám össze a költői és valós neveket.