..:(valakit szerettem, aztán gyűlöltem, megcsonkítottam és vétkeztem,
elmém ébersége megtört, cellámban emlékezek az egykori romantikára,
melyet a halál pengéi véresre martak):..


Érzem sóhajtó nedves bőröd,
Gyengéd nyugodt lüktetését.
Érzem bőröd örök vásznát,
S kezemben az ecsetet,
Markolom fénylő pengéjét…
Kezemre fröcsög sötét forró véred.
Mocsok hús-vigyor dögtemetői,
Vérbe fojtott csatorna lelkek,
Rothadó sikátorok szürke elméi,
Sötétben csámborgó, árnyékot faló,
Éhes szörnyetegek.
Gyertek, gyertek közelebb!
Ugye ti is látjátok a képeket?
Torzakadt és élőket,
Mozgókat és szunnyadókat,
Öntelteket és álomba fordulókat.

Érzem vöröslő ajkad,
Kitines messzeségét,
Melyet penge szel ketté,
S szül milliónyi, vért és végtelen fájdalmat.
Érzem szemed tündöklő gyengéd pillantását,
S látom, ahogy a forró vas kiégeti azt.

S a halál, mint megfoghatatlan lét, tovalép,
Birodalmába húzza az élőket, a szenvedőket.
Ott csend honol gyász és örök béke,
Érzelmek pihe-puha földje.
Mennyi kép és mennyi hang,
S lassan a valóság vérfertőzött anyaméhe,
Fehér kendőit számlálva áttipeg egy új szebb világba.
Már kényszerzubbony, kórterem volt az anyaméh is,
Döngettem falait, zörgettem rácsait. –mind hiába…
Fecskendőt szúrtak testembe, lelkembe,
Spriccelt a színtelen nyugtató,
Mely átmossa agyamat, elmémet.
Ó torz emlékek… vétkem volt arra, ami van,
Szerelmet taposni, szeretetet köpni le,
Csak hogy a vágyak sötét erdeje…

Nem akartam megfulladni!