sírni volna kedvem, obégatva sírni,
karjaid közt némán és megállva,
vörös avar párnái közt fekve,
bűnösen és cifra léttel elalélni.

hagyjuk a meséket és az álmokat,
hagyjuk a színes álarcosbált,
megálljt intek épphogycsak kezemmel,
ne emlegesd az álszent barbárokat.

csukd az ajtót, míg én bezárom
ajkaim közt az utolsó rést is,
tedd be a reteszt és add ki a lelked,
megváratlak, ameddig litániád várom.

és a vörös párnák avarjában fekve
hallgatom a legszebb némaságot,
hisz szót nem emelünk, míg a harangok
el nem zúgnak mellettünk megkeseredve.

és ha zúgnak, ráteszed kezedet
a láztól égő, forrongó fejemre,
a sóhajok mennek-jönnek szembe,
míg rátartod kezedet az én életemre,

és boldogan vegetálok,
míg orvul ki nem fosztanak
a keselyűk tollkabátban,
amint elengeded
az utolsó kapaszkodásomat.