Gyűlölet lángja lobban fel szívemben,
S tudom, őt többé nem szerethetem.
Szerettem régen, de elmúlt örökké,
Nem nézek rá, nem szólok hozzá többé.

De agyszer még igen, odaállok elé,
Szemébe nézek, s fogom a kést,
A kést, mely átjárja testét,
S a fájdalom, ó, melybe belehalok én.

Könnyekkel szememben esek fél térdre,
Megrogyasztja a fájdalom lábamat végre,
Gyűlölöm őt, s ez így marad végleg,
Késsel a szívében, s késsel a kezemben haldoklok én érte.

Letérdel mellém, s átkarolja vállam,
Ráhajolok, s karjára hajtom állam,
Gyengéden fogja meg remegő két kezem,
Kihózza a kést, eldobja tőlünk messze.

Látom testén a kés vágta sebet,
Látom, hogy vérzik, s ő lassan lélegez.
Érzem arcomon elgyötört könnyeit,
S érzem én is a kegyetlen, lassú kínt.

Feje megmozdul, közelít az ajka,
Majd a számhoz ér, s felizzik csókja.
Gyűlölöm őt, de nem tudok elmenni,
Érzem fájdalmát, csókját, de nem tudom szeretni.

Másnap már nem lehet látni mást,
Csak egy halott férfit, s egy halott lányt,
S valahol távol egy véres késnyelet,
Az éle elporladt, s semmivé lett.

Mi, mi ketten fekszünk ott a hóban
Egymás karjában, egymást csókolva.
Te, aki öregebb vagy, mint én,
Első látásra akár apám is lehetnél.

S én, halott szememben is gyűlölettel,
De nem irántad, most már tényleg nem.
Magamat utálom, most már örökre,
Szívem meghasadt érted, most már szerethetlek.