gyomorgörcs,
és nyitott ajkak,
görbe ujjak és
fényesre pucolt
tekintetek,
melyek elvesznek
a lila, szívízű
köd zavaros
forgatagában,
élednek, halnak.

tátva marad
mind az összes
száraz és éhező,
vértől itatott száj,
aztán összeütközünk
és egymásba olvad
mind a két
hiszékeny,
ábrándos szemünk.

egymásba nézünk
és összerezzen
a ki nem mondott,
ki nem kiáltott
vágyak és akarat
tömény hús-halmaza;
reszketünk és fázunk,
"ne, ne menj haza!"

"nem megyek, nem én",
mondod az utolsó
erőtlen és szegényes
emberi erőddel,
ami megmaradt,
miután lelkemmel
szétmorzsoltalak.

és a fényben már
csak egy árnyékalak,
egybeforrott massza
vagyunk mi ketten -
csillagok szorításában
pihegünk és szállunk
boldog-elesetten,

ketten az édenkertben.