Az élet szép mondja a fáma,
Az élet keserű, súgja a lélek,
S én pengét ragadok, tovább már nem élek!

Az élet szép, mondja az orvos,
S még erősebb nyugtatóval töm tele,
Ne hibástazd, hiszen ő csak orvos.

Az élet szép, mondja anyám,
Sírva átkarol, szeretve gondol rám.
Az élet szép, vigyázz rá fiam! – mondja apám,
Élettelen karomat szorítva.

Az élet szép, mondja az orvos,
Vérző sebeidet fertőtlenítővel lemos,
Az élet szép, s mosolyog,
Nem ért meg, ne hibáztasd,
Hiszen ő csak egy orvos.

Gyógyszer ad, s furcsa álomba lök,
Fertőtlenít, infúziót cserél,
Szétnyílt sebeidet összevarr,
S mohón beszél, azt mondja, amit a fáma:
Az élet szép, vigyázz hát rája!

Az élet szép, most már tudom,
Tudom, tudom, hiszen ezt hallom, ezt látom,
De hiába hallom, hiába tudom,
Nem érzem, nem akarom!

Hiába beszélsz hozzá, ő csak mosolyog,
Ne hibáztasd, ő csak egy orvos,
Hiába kérdezed, hiába válaszol,
Az élet szép, búgja konokul…

Az élet szép!
Most már tudom.
S ha tudom is, nem akarom!
Nem kell az élet, nem kell a szépség,
Nem kell a boldogság, sem a tehetség,
Nem kell semmi sem, se orvos, se fáma!
Tudom jól: az élet csúf, s ez mindenkinek a maga hibája!