kacskaringós utca végén
kacagva lép elém a játék,
öt kisgyerek énekelget,
fogócskáznak és kacajuk
tölti meg a múlt vasárnap
lemondó, dacos csendjét.
a hétköznap talán ajándék,
a hétvége arrogáns és
lila színű embertömege mellett:
sok kerek képű jánosvitéz felett
viktoriánus magasságokba emellek.
hát a piacon rikácsolnak sorba'
a kofák, portékájuk mind a porba',
eltakarom a szemem, nehogy rámvessék
magukat a héjahiénák és a gőzös esték;
inkább otthon ülök és vesztegetem
az árverésre váró életemet,
meg a papírra sírom az arcodat,
amit a vitrinbe zárva rejtegetek.
néha, nagy nehezen, morózusan
kinyitom az ajtaját a szekrénynek,

és olyankor a létünk
zihálva zúg, zeng és zakatol,
ahogy a kozmoszban
váratlanul, válasznak vettelek valahol,
sokaknak sohase szólhatunk szépen:
meglátod, mégis maradunk megértésben.
úgy lesz hát, hidd, ha mondom,
különben az ajtót kiszereljük és
mást teszek a helyére, te meg
elviszed az összes függönyt és
leülök az utolsó székre,
hát ez is megtörténhet még.

aztán felállok az asztaltól, majd
megint az utcán találom magam,
a sok levágott fül és forró ólom
elborzasztó egyvelegében, én, ki
oda nem tartozom.
és mindig a foszlott napokat várom,
amik olyan sokat késnek, aztán meg
szemtelenül faképnél hagynak.
olyan ez, mint egy letagadott álom,
hátha egyszer az ébredést is,
veled együtt megtalálom.