ahogyan egy csecsemő
foggal-körömmel él
a saját szülőanyján,
ahogyan az utolsó
éjszakán válnak el
a megtört szeretők,
ahogyan újra meglátják
egymást az igaz barátok,
ahogyan összebújnak
hajnalban a tapasztalt,
megszürkült házaspárok:
a világ szeretetét
úgy gyűröm össze,
egyetlen papíron,
hogy te majd kibonthasd,
és újra összeszorítsd.

foggal-körömmel húzlak
majd akkor magamhoz,
és keserves-boldogan,
mintha utoljára tenném.
él majd bennem a biztonság,
a hosszú élet biztonsága,
és a hosszú évek bizalma,
amit a legjobb barátok
osztanak csak meg egymással,
mindent-minden szeretetet
a nevedre fogok íratni,
csak a tiéd lesz, és senkié.
halomban hevernek majd
az összegyűrt papírfecnik,
és hátralévő életünkben
kibontjuk az összeset.

minden apró szócskát,
minden apró titkot,
és csintalanul nézünk
össze, ha éppen olyasmire
gondolunk, ami még ezeken
lapokon sem az, aminek látszik.
és átöleljük egymást,
az öregség ráncaival,
a fiatalság hevével,
a gyerekkor szeretetével,
a minden idők szerelmével,
az éjszakák szenvedélyével.
és tudni fogod, hogy mindent
neked akarok adni a világon,
még azt is, amit nem lehet,
mert te már megadtad nekem.

az örökkévalóságig
fejtegethetem veled
az életünk titkait,
mert melletted és veled
a szerelembe akarok
menthetetlenül,

gyógyíthatatlanul belerokkanni.