Havazik.
Behavazott.
Elolvasztod,
ami kristálytiszta volt.

Nem zavar engem sérelem,
sem a beborító leforrázó szégyen,
a megalázottak márványarcát viselem.
Már csak riadtmadár-szememben él a tűz,
vele múltam szirmait égetem.
Elhallgat a dalom,
álmos házak között imbolyog árnyékom.
Szívem fölött csillagtőrök villannak,
megfagyott holdsugarak ölelnek magukhoz.
Fejemen utcai lámpásokból font koszorú
tompa fénnyel világol,
vállamon közönyszürke palástom
távol tart lánytól, vágytól, álomtól.
Elmegyek melletted, mint egy alvajáró.
Arcom közömbös, kifejezéstelen,
lépteid koppjára sem rezzen.
Szemem halványul, belőle sárga fény
csorog lábad elé.
Át sem léped, eltaposod,
te jéggé dermedt lélek.

Fázok! Félek!
Hideg fal mellé állok.
Leragadt szemhéjam alatt
felsejlik egy hajdani gyermek,
ki felnőtt, s reményfényben elégett.