az ágak is elalszanak,
és az utolsó autó is elsuhan.
a szavak összegömbölyödnek
a könyvek lapjaiban,
az ajtók és ablakok pedig
nem nyikorognak.

résnyire bár, de beszűrődik
a lámpafény,
összeszorított pillákkal
hiába várlak én,
hiába szorítom kezemben
a gyűrött takarót,
a puha párnákat.

várnom miért is kellene,
hiszen szükségtelen mostmár
felőrölni a saját némaságomat.
igen, az élet jól kiszolgál
apró, rejtett kincseivel és
fukar, gyümölcsös mosolyával,

ezért sem kell számolnom
a másodperceket, egyedül, lassan,
és a takaró is egészen kisimult
alattam. gyermeki zihálásom
néha halk sikolyokban tör ki,
olykor pedig csendesedik.

a puha párnákon már nem
magamban fekszem, szemhéjamat
van, ki tágra nyissa. az
autó elkocog, mi pedig kéz alatt
ütközünk fejjel az éjszakának,
fejjel egymás életének.

így, feketén azt kívánom,
bár a végtelenségig szorítnálak,
míg a felszabadító fájdalom
óvó kényelemre nem talál nálad,
és én, akit eddig ellöktek,
arcomat a tenyeredbe fúrhassam.

lennék a fájdalom, egészen
csak hogy fájjon minden, ami
boldogít és gyönyörködtet.
minden percet akarok hallani,
minden pillanatot, amíg tudom
hogy igazán szerethetlek.

órákra az éjszakában.