Felébredek… tompán, szürkén, elnyomva. A gyógyszerek hatása még valahol bennem lappang, s a mélységbe húzná homlokom. De én nem engedem neki. Erőt veszek magamon és felkelek. Már nem esik az eső - állapítom meg.
Ez a nap sem jobb és nem is rosszabb, mint a többi. Egybefolyó képtelen világ, melyben vannak konkrét és bizonytalan pillanatok, minden csak a nagy szürke átlag, a keserű ma és a tékozló holnap be nem teljesülő műve. A nap néha-néha feltűnik, mint a haldokló szívverése a monitoron, majd mint megriadt gyermek a sötétségben, úja és újra a védelmet adó takaró mögé bújik el a világ létező vagy csak szerinte élő szörnyei, látomásai, lidérces árnyékok bábjátékainak mutált esőcseppek bánatában érlelődött kalászai elől. Kellemesen ragyog a nap s vonja be meleg atmoszférájával az egész környezetet, lélegzik a természet, bár már a nyár végének meg-megjelenő dere érzékelteti azt, hogy itt az ősz, eljött hát a végtelen haldoklás, a néma, beteljesülő elmúlás. A nyár boldog forró szerelme véget ér, hatalmát veszti és nincs már sem ereje, sem joga ahhoz, hogy visszatartsa az idő múlását, az évezredek alakította pontos precizitással hömpölygő periódusát, a természet furcsa rendjét. Én is mint a kisfiú, rejtekhelyemről, megbújva a fénytől és langyos melegétől távol, a redőnyön túlról szemlélem a külső világot... Paradigmákat szül a világ, majd mohón elvetél és kapar… bennünk az emlékek, melyek éltetnek, vagy éppen megölnek, bennünk az áttetsző és a felszín burkát súroló élet, melyben nincs mélység és nincs távlat, bennünk a szaporodás és a fajfenntartás ösztöne, bennünk az őrület és a józanság, ahogy bennünk az építés és a rombolás tudása is. Sokan csak építenek, és mindent megtesznek, hogy nevük fennmaradjon az utókor számára, vannak, akik csak rombolnak és ezzel is ugyanazt érik el… én sokat rombolok és keveset építek, s valószínűleg nevem nem marad fenn. Nem tudom hova rakni az utolsó két napot, felhívom egy ismerősöm, hogy miért esett ennyi eső, meg hogy miért nem voltam iskolában a napokban.
Tárcsáztam a számot, ideges voltam, gyűlölök telefonálni, mert hadarok benne és képtelen vagyok épkézláb gondolatmenetet elmondani, a telefonálás nekem csak kudarc, ahogy még oly sok minden ebben az életben. Kétszer tárcsáztam mellé mire sikerült bepötyögni a számát. Folyt rólam a víz, ingem a hónaljban és a hátamon csupa veríték, ragadtam tőle, éreztem áporodott testszagom.
Vár a tárcsázás, közben többször végig gondolom, mit és hogyan fogok elmondani. Közben azon tűnődök, miért is teszem azt amit teszek. Nem tudtam megmagyarázni és, elszomorított a tény, már azon voltam, hogy leteszem, de már késő volt... Anna, az ő aranyos és kislányos csengő hangján szólt bele a kagyló túloldaláról: - Halló!
- Helló, Zoli vagyok! Tudod, az osztálytársad - kezdtem remegő el-elhalkuló hangon. Próbáltam lassan és érthetően beszélni, de ez csak felerősítette a gátlásomat, és nevetségesnek éreztem magam a túlságon is kihangsúlyozott szavakért.
He-he, Zoli, de régen beszéltünk már, ha az utcán vagy a suliban összefutunk, akkor is csak bólintasz. Mi van veled? Olyan volt őt hallgatni, mint egy kislányt, csengő, aprócska, vékony, apró hang, akár egy zenélődoboz, melynek fedele felnyításával megmutatja mit rejt, zenélve mutatja be egyenes vonalainak bájait.
Hát, csak azért hívtalak, mert nem voltam mostanában suliban.
Vettük észre, hiányolt az osztályfőnök is.
Jó, hát beteg voltam, de majd holnap már megyek. Te!
Igen?
Napok óta esett az eső, és ma reggelre minden felszáradt?
De Zoli, két hete egy csepp eső sem esett.
Nem?
Nem.
Hogyhogy nem?
Úgy, hogy nem.
Nem?
Nem.
Ez biztos?
Igen, és ezzel ne idegesítsél fel.
Jó, értem. Köszi.
Nagyon el vagy varázsolva. Na szia! - nevetett, kattant, és letette. Hallottam hogyan sípol még a telefon aztán én is letettem.
Megdöbbentem. Ezekszerint minden a gyógyszerek képzelgései volt. Nem akarom elhinni, de ez a mai napom már amúgy is rossz, és már mindegy. A szekrényre nézek, Dormicon, Xanax, Rivotril, Timonil, Depidrol. Beveszek mindegyikből pár szemet, és visszafekszek az ágyamba. Gondolatok, édesek vagy keserűek? A fájdalmak felforgató robbanásai is csak azt adják, amit a világ - semmit. Lassan hat a gyógyszer, tompulok, de én gondolkodni akarok! Gondolkodni akarok! Gondolkodni! Most minden üres, minden a semmié! Most mondd meg agyam, miért tapad kezemhez ártatlan vér! A filmkockák lassan pörögnek, lassan... vetítő hangja monoton, fénye el-elgyengülő. Lassan, majd gyorsan...majd újra lassan... fordított vektorral, görbék az x tengelyen.
Görbék a vektorokban, szenvedve, összeolvadva, mint a pók hálójában, marcangolva, nevetve és sírva egyszerre. Majd eljön a minden színe, kollekciója az új tavasz, mely télre ébredést fakaszt. Csak forognak, egyre csak forognak, kockák a vetítőből, abból a rohadt szobából, fent az emeletről, a székekbe rúgok, és eldobom kiömlött Colám, a popcorn is csak szemét, zilált gyermeki derengés. Szenvedések a gyönyörrel, nincs merevedés, nincs aktus... csak a hangok, csak a színek. Gyermeki nevetések, baráti maszk ölelések, ütlegelések, felrepedt arc az árokban, megcsonkított test a padon a földbe folyva. Egyre sodródó magány, zárkózódó szobák fénye, szekrények mélyén éles penge. Hiszed vagy sem, nincs test, mely nem érezné a
lüktetést. Mi ez a némaság? Bennem forgódó penge, igazság lelke, álmatag szavak hűs nyomorult keletje, nincs más benne, csak kelepce. Nincs Moszkva, csak koktélok, monoton vonaglanak... elaprózott. Az eső lassan esni kezd újra, ahogy a gyógyszerek egyre mélyebbre lökdösnek a fényes világ elől, úgy szaporodnak meg a cseppek a homlokomon, úgy hül le a környezet és feszül ki a rugó. Az eső halkan kopogott a háztetőn, szitált és néha jobbra - balra sodorta a szél. Az ősszel megjött a fájdalom, és eljött az éjszaka ,benne a tova guroló esőcseppekkel, kopogó női tűsarkúak, patikamérleg dobozzal fedett mosolygó arca, köntösök kiszórt papírvágó por részletei a bőrbe temetve, mélyen elrejtve és lelkendezve. Eső esik, s hull a fájdalom csendesen a városra, átázott falak, penész és értelem. Lappangó fény ablakokból esik az utca kövére, aszfalt feketén tündököl, iszik, esőcseppek fájdalma, iszik és eltelik, megtelik. Egyre csak esik, néha szakad, szitál, lépeget, beázik a tető és egy csepp…
kettő, három, négy… soha sem tudod hová lépsz… csepp, esőcsepp, a háztetőről, a rúdról, a késről, pengéről, meséről, bódultan esik, neki valami. Esőcsepp fut végig az arcomon, csak az eső, csak egy… csak egy csepp… esőcsepp…