A tájat nézem égbolt-ablakomból.
Télhez hajol az ősz, lámpása még
átvilágít egy-egy csüggedt levélen,
s felvillantja a tél üzenetét.

Babitsra gondolok: Jónás imáján,
alázatán régen túlléptem én.
Égi és földi Ninivék között most
légy kegyetlen Jóság, te Költemény!

Maradj Jóság, - s kegyetlen. Nézz szemekbe,
lelkekbe, melyek bűntől részegek.
Nem mondd tisztának soha ami szennyes,
ne dícsérgess kapzsi kalmárkezet!

Mondd a szemekbe: hitvány világ, ország,
hol Észen, Szíven győz rossz indulat
és egy csaló had szabadságról harsog,
s rápapagájoz sok ostoba rab!

Te látsz messze, Költemény, - nem a költő,
akinél gondra gondot rak a Gond,
s kiben végül már keserű a kérdés:
kis országnak minek e n n y i bolond?!

A világ sem jobb, persze. Miért lenne?
Minden évszakból csak a tél marad,
elvesztett Csillag, füstté vált varázslat:
Pusztulásban pusztító pillanat.

Varjúhang száll, hangos az ablakégbolt.
Gyümölcstelen ősz télhez hajlik át.
Szabadon jár lent Hazugság, Gyalázat:
így mocskolja egy ország - önmagát.