Fekete hajába belegabalyodtak az ezüstfehér pelyhek. Közeledett a karácsony. A kirakatok és minden más is csillogó-villogó égősorokkal és kissebb nagyobb csengőkkel és egyébb ünnepváró díszekkel kicsinosítva. De hiába. Most mindezt pusztán giccsnek érezte. A szép nagy pelyhekben hulló hó ellenére nem volt meg az ünnepi hangulata. Nem érezte szívében a melegséget és boldogságot, ami ilyenkor az emberek szívébe költözött. Hideg volt és fázott, de nem volt olyan hely ahol vátak rá, nem volt olyan ahol megtalálta volna a hiányzó boldogságát. Egyedül van, pokolian egyedül... Csak egyszerűen szeretné a meleg szobából, szerelme ölelő karjaiból nézni a kinti havazást. Szeretne hozzábújni és érezni, hogy viszont szereti. Csak szeretne boldog lenni, vele...csak vele. De úgy tűnik ez túl nagy kérés...túl nagy ahoz, hogy valaha is valóság legyen. Meg áll egy percre, és körbenéz. Szereti a havat, mert olyan tiszta és olyan varázslatos, ahogy beteríti a várost. Ilyenkor úgy érzi, mintha kicsit elmosná, szinte eltüntetne, azt a sok borzalmas tulajdonságát a helynek, vagy éppen a világnak. De ez is csak egy álom, és az is marad, ez sem fog bekövetkezni, sohasem.Újra elindul maga sem tudja hova, merre... Csak megy, megy és megy... Alakja lassan eltűnik a szakadó hóban. Már nem utal semmi arra, hogy itt járt. Nem maradt más utána csak a lábnyomai a puha fehér takaróban, ezeket is lassan elfedi a frissen lehullott pelyhek serege...