Árva város főterén csapzott szív didereg,
Várja már a holnapot, tán eljön újra a kikelet.
Hiába vár szótlan télben, sárban ázva,
Nem jön az már soha e kipusztult világra.

Meddig bírja étlen-szomjan szolgálni az életet,
Erejével lekaparni testéről a jéghegyet!?
Éles szeme a sors fogságában megfagyott,
Nem látja a körülötte épülő vérpadot.

Nem látja! De érzi lassan lüktető lelke,
Ahogy a pokol szolgái szöget vernek a keresztre.
Ereinek sebzett falát szúrós tövisek lakják,
Melyek ha lángra kapnak fölemésztik a magányt.

Nem remél a szív, nem is remélt talán
Miközben húsát a szél fogai tépték a máglyán.
Eljött a perc, a Hold árnyéka a templomhoz ért,
Megérkezett a Halál a város utolsó áldozatáért.

Levenke