Nem félek a haláltól, csak az öregedéstől.
Hogy miért?
Mert a halál lehet gyors, jogomban áll gyorsítani, s akár egy pillanat alatt is véghez vinni, de az öregedés lassú folyamat. Most 25 éves leszek, nem olyan komolykor, mégis érzem: testem már nem a régi, nem az, ami korábban volt.
Elhasználtam, írom másképpen: hiába éber az elméd, ha tested már fáradt.
Zavar, hogy gyakran fázom, hamar elfáradom, nem bírok folyamatosan olvasni, vékonynak érzem a húst a hátamon, s végig a gerincem mellett; zavarnak a kilátszó bordáim, de takarom őket. Csakúgy, mint az ősz hajszálakat, festékkel, és a borostámban fel-feltűnő ősz szőrszálakat a borotva teszi nem láthatóvá.
Rossz dolog ezekről írni, hiszen ha önmagamnak mondom ezt el, ha másoknak; mindenképpen önsajnálat, mely tökéletes bölcső hogy a fájdalom burkában ringassam magam, hogy szánalmat érhessek el olyan emberekben a környezetemből, akiknek fontos vagyok. Mivel én takarom hibáimat, így önsajnálatom csak önmagamnak létezik, de mivel leírom, s mások ezt elolvassák, így mégsem egyoldalú, ám nehéz arról őszintén írni, aminek nincsenek okai, nincsenek alapjai. Melyik 25 éves fiatal férfi vagy nő ír az öregedésről?
Feltételezésem szerint csak azok, akiknek valóban probléma ez, valóban, s ez nem az esztétikai hangsúlyokban szólal meg. Mire való egy barát vagy egy barátnő? (barátságról beszélek, melyben nincs testi vonzódás) Régi tapasztalat: ha kiöntöd szíved, megkönnyebbülsz. Fogd fel, tehát ezt az írást te is így! (keresd benne önmagad, ha a szövegben sehol sem ismersz magadra vagy életedre, akkor te vagy álomvilágban élsz, vagy irigyelni valóan gondtalan és boldog ember vagy…)
Az önsajnálatra nagyon jól lehet anyagozni, gyógyszerezni vagy inni.
Sajnos nekem mindhárom problémát jelent, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel azokban az emberekben, akik szeretnek, vagy kedvelnek, csalódást okozok, de ez egy őszinte írás, ahogy a cím is jelzi.
A csalódottság oka egyszerű: nem vagyok képes függőségeimet legyőzve teljes értékűen és normálisan élni az életem. A kritika jogos, de pont ezért is írok most.
Jó anyagozni, mert a feldob, jó inni, mert letompít, és jó pirulákba menekülni, mert megintcsak a gondjaim elől ad rövid időre szállást. Kár, hogy önmagam elől, nincs hová menekülnöm…
Azok a szerek melyekkel menekülni, bírsz, mind a félelmeid legyőzésére vannak, nem biztos, hogy tudatosan, de a tompítás, felejtés, menekülés, mind-mind olyan cselekvések és folyamatok melyekkel érzéseket, érzelmeket fojtasz el, másítasz meg, alakítod át. Azzal is tisztában van az emberek többsége, hogy a jövőre kell gondolni, de mindenki a jelenben él, és a múltból tanul, a jövőtől meg remél…
De térjünk vissza rám, rólam szól ez, én vagyok őszinte, te maximum bólogatsz arra, ami rád is igaz, vagy tiltakozol az ellen, ami felháborít, s már itt leírom:
AKINAK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA!
Szóval a hatások alatt, nem gondolok arra, hogy mik azok a tények (és félelmek), melyeket évekkel ezelőtt simán véghez vittem, ma meg félek tőlük (nem bírok szembe nézni ezekkel), és ha nem sikerül valami, az újabb bizonyíték tehetetlenségemre. Persze ott az önbizonyítás lehetősége is, mely az identitás ismervénye, de egy idő után már csak másoknak akarsz bizonyítani, vagyis a környezetednek, hogy minden rendben van. Ám 10 év szerhasználat után már kellően ismerem magam.
A középiskolát nem azért végeztem le, mert nekem fontos volt, hanem hogy bizonyítsak: képes vagyok rá. Az egyetemre nem azért járok, mert engem annyira érdekel, vagy élvezem, hanem hogy bizonyítsak, s ezért is fejezem majd be. Tévedés lenne azt állítani, nem érdekel az, amit tanulok, de nem ilyen mélységben, és nem önmagamért, hanem másokért csinálom. Biztos sok nő (férfi esetében valamely férfias munka) előtt ismert, hogy a családi ebédről, hiába tudja, hogy jól sikerült és finom, míg ezt nem hallja vagy látja viszont az asztalnál ülőktől, mindaddig bizonytalan a teljesítményében.
Pedig önmagadért kell harcolnod, nem mások kegyeiért, mosolyáért, megbecsüléséjért, öleleléséjért, csókjáért, etc.
Úgy gondolom, ma már egy diploma megszerzése nem az, ami mondjuk 20 éve volt (sem megszerzése, sem elhelyezkedés szempontjából). Holott 20 év nem is olyan nagy idő, de a felgyorsult fejlődés újabb és újabb gátakat moss el: minél később születsz meg, annál többet kell tudnod, hogy azt érhesd el, amit az előtted élő emberek (egzisztencia). Ahogy fejlődik a technika, vállnak normává vagy csak elfogadottá, a korábban elképzelhetetlen dolgok, úgy nő a követelmény is.
S annak is fenntartom eshetőségét, hogy az iskolai végzettség nem egyenlő az értékkel, csak papírok, de a papírok világát éljük. Vannak dolgok, amiket nem tudunk könyvekből megtanulni, az élet tanít meg rá. Lehet valaki egyetemi vagy középiskolai végezettség nélkül is művelt és olvasott, ha szeret olvasni.
S lehet valaki 2 diplomával is tahó paraszt, a tudása meg csak egyoldalú.
Lehet egy szakirányú tudás is csak felszínes, ha a megszerzett diploma témája csak a jobb élet reményét szolgálja (magyarul: logikus érdek, és nem elhívatottság).
Most azt kérdezheted tőlem jogosan: miért alázom meg magam, esetleg nálam 2x értéktelenebb emberek előtt is, miért vagyok őszinte, játszom ki, eddig csak sejteni vélt kártyalapjaimat is?
A válasz egyszerű: belefáradtam, öregnek érzem magam, s azt is tudom, mit mondasz te erre: 25 év nem kor még.
Dehogynem, az már negyed század (bár erre a kérdésre ez a válasz valóban gyermeteg).
De a tényen akkorsem változtat, hogy úgy gondolom: az emberek 20 éves korukig fiatalok, onnan már csak öregednek. 18 évesen eléred azt a kort, amire azt mondják felnőtt. Ezzel rengeteg talán már eddig is általad kihasznált út nyílik meg, és a teljes felelősségű felnőtt már felellős, felelősségre vonható, magyarul: nincs több film, amin korhatár lenne, sem számítógépes játék, ihatsz alkoholt és dohányozhatsz, szabadon kefélhetsz etc, de ha hülye vagy, akkor nem anyuka és apuka felel érted, hanem te magad.
20 évesen döntened kell: tovább tanulsz vagy dolgozni kezdesz. Az az igazág, hogy ma már csak a tanult ember képes talpon maradni, de a továbbtanulásba leginkább az ön (vagyis másoknak való bizonyítás) és a középiskolai emlékek döntenek, az nem akar tanulni még éveket, akinek az eddigi évek is kínkeservesek voltak, ennek oka lehet az iskola felfogása, az adott osztályközösség vagy a tanár jóindulata, megértése, és ezek hiánya.
Bár mindig kérdés marad ilyenkor, hogy ki mennyire választ ilyenkor jól, boldog lesz-e így? Vagy majd 30 évesen elgondolkodik mit kellett, volna másképpen. De az óra halad, előre és soha sem hátra. Minden eltelt perc, egy perc az elmúlás előtt. Soha sem jön már vissza az a perc már ugyanúgy, maximum hasonlóan csak.
Az életben vannak események, melyek nem ismételhetőek meg, és még ha törekszünk is rá, és újra meg újra átéljük, akkor sem az már az. Vigyázz az elméddel, becsap, hogy megnyugtassa lelked (fordítva már nem működik)!
Hiszek a reinkarnációban, bár a háttérben ott zakatol a kritikus gondolat, miszerint: hitem alapja a sikertelen életem, és hogy lehetek én még más is egy másik testben (érdekes, hogy az emberek többsége csak idősebb kora kezd érdeklődni a vallás és a hit iránt, ennek okai szerintem logikusak). De!
Ebben a testben csak annyi lehetőséged van, amennyit a sejtjeid jóváhagynak, amennyit az adottságaid engednek. Vigyázz hát testedre, régi mondás: a legnagyobb érték az egészség.
Jogodban áll feladni azt, amit, amit eddig tettél, megváltozni; felfogásban, hitben, gondolkodásban (a felfogás és a gondolkodás nem ugyanaz, pl.: felfogom, hogy a rasszizmus rossz, elítélem, de a gondolkodásomban még is ott van a diszkrimináció – erre azt lehet mondani, a diszkrimináció a társadalom szerves alkotó része, és amíg vannak eltérések, melyek miatt van megkülönböztetés, addig létezni is fog. Amíg van diszkrimináció, addig a következő lépése a rasszizmus is jelen van).
S persze jogod van az életed eldobására is (csak az eutanázia bűntetetendő Magyarországon).
Ez egy hatalmas szó, hiszen egy állatnak nincsenek ilyen gondolai, mert:

Egy ösztönlény, addig harcol az életéjért, amíg bír.
Egy gondolkodó lény, meg addig, amíg értelmet lát rá.

Az öngyilkosság önző és bátor dolog. Önző, mert bár a joguk meg van rá, ám arra nem gondolnak, hogy a mögöttük tátongó űrt a környezete hogy foltozza majd be. Bátor, mert erő kell hozzá, talán mert tapasztalatból tudom, és mert az öregedéstől való félelem végleges és végzetes megoldása.
Sokan azt mondják, hogy az öngyilkosság gondolata és a megvalósítás között van egy pillanat, amikor nem tiszta az elme, és akkor követi el. Azt nem veszik észre, nem az elmével van gond, az élet eldobásának okai, többnyire lelki eredetűek.
Onnan lehet tudni, hogy valaki valóban meg akart-e halni, hogy mikor megmentik, akkor a kórházi ágyban elkeseredett-e vagy ingerült, vagy boldog, hogy túl élte…
„A könnyebb utat választotta”… „Nem bírt szembe nézni az életével, a gondjaival”… - mondják sokan, de ez nem egy könnyebb út, maximum gyorsabb, biztosabb.
Jogunkban áll, bár ha nem sikerül, ott a kórház, majd a kötelező pszichiátria, megalázó kérdések, gondolatképtelenné tevő antidepresszánsok és idegnyugtatók, etc. Tehát egy sikertelen kísérlet még több fájdalmat, bajt, szenvedést hozhatnak. Igaz, jó esetben, a környezetünk felfigyel, és próbál segíteni, de néha a figyelő tekintettek, finomkodások (jaj, ne én bántsam meg, nehogy miattam tegye meg még1x – lelkiismerettől való félelem) rosszabbak, mint a magány vagy a halál, mely mindennek a végső célja.
Rengeteg ismerősöm lett öngyilkos (talán, mert rossz a környezetem? - lehet…), s úgy gondolom, aki meg akar halni, az meg is fog. Célja elérése az eszközök fellelhetőek a hétköznapokban. Az emberi test csodálatos (nemtől függetlenül), de bizonyos radikálisnak nevezhető bevatkozásokat már nem képes túllépni és regenerálódni. Immunrendszerünk csak az elé állított átlagos veszteségeket képes legyőzni, idővel már azokat sem – újabb pont az öregedés mellett… nem csak kívülről öregedünk, belül is elhasználódunk.
Bár ahogy fejlődik a technika, úgy fejlődik az immunitásunk is, de úgy jelennek meg újabb és újabb betegségek, melyek nemegyszer előtte már legyőzött vírusok projectje – amíg világ a világ, az orvostudomány előtt mindig egy lépéssel előrébb lesz a baktérium, mert a baktériumok a világtúlélői, s nem az ember.
Az öngyilkosságot, csak azért tartom jogosnak (szabadon választhatónak), mert az öregedést nem lehet megállítani, nem csak a ráncok felvarrása, genetikai vagy hormon, sejt manipuláció stb. jelentik a megoldást, legyünk őszinték, legalább önmagunkhoz, mit próbálunk leplezni különböző szépségápolási szerrel, mely, pl. a bőr fiatalítását tűzte ki célul. A válasz talán fájdalmas, de legalább őszinte: elmúlás, kiszolgáltatottság (kórház ill. idősekotthona) és végül a halál, mellyel elvesztünk mindent, amit itt létrehozunk, ha van túlvilág, akkor odaát semmi értéke sincs annak, amit itt anyagilag felhalmoztunk.
Egy idős embernek, pl. olyan álmai vannak, mikor egyre gyakrabban szembesül a halállal, és az adott betegségeivel, és félelmeivel: hogy méltósággal, emberi méltóságban meghalni.
Ha már a jogoknál tartunk, akkor itt van, pl. a dohányzás is, melynek benzonátjai megint csak az öregedést és a halált segítik elő, joga van egy 14 évesnek is rágyújtani egy száll cigarettára. A bűvös 18 éves korhoz kötik ezt is, de én úgy gondolom 14 évesen is a jog adott.
Mert hát érdekes (s ez rengeteg döntésre jellemző a világban), hogy akik rendeleteket és törvényeket alkotnak meg, szavazzák meg, elfogadják, elfelejtik, hogy ők is voltak 14 évesek, és akkor anno ők is (még1x írom: akinek nem inge, ne vegye magára) ezzel az élet (és a felnőttekre jellemző) szimbólummal próbáltak nagyfiúk vagy nagylányok lenni.
Tévedés lenne, ha azt mondanám, hogy pl. 14 évesnek füstölgő cigaretta való a kezébe, de a jogról beszéltem, és nem arról, hogy ez etikus-e.
Persze egy fiakorú nem gondol bele, milyen lesz 15 év dohányzás után felkelni reggel és köhögve zsebkendőt keresni. Nem gondol bele, de majd tapasztalja a saját bőrén, ha a felnőtté vallásának jelképe, nem csak szimbólum lesz, hanem addikcióba (függőségbe) torkollik később.
És még mindig ott vagyok, hogy: elméd hiába éber, ha tested már fáradt. Rossz dolog lehet ráébredni arra, hogy amit szeretnél, azt már a korodból kifolyólag (szabályok és elvvárosok – mi illik és mi nem illik) vagy a testi gyengeségedből (a korral járó fizikai metamorfózió) már nem teheted meg, tehát ezek már csak gondolatok, álmok maradnak neked, melyet majd maximum a gyereked vihet véghez, valósíthat meg, fejezheti be, etc.
Az is érdekes, hogy amit te nem kaptál meg, vagy nem volt rá módod, jogod megtenni, azt majd a gyereked megteszi, megteszi magának (vagy csak helyetted magadnak?).
Az emberi élet érték, és mindenkinek a sajátja az elsősorban (önző kijelentés, de azt hiszem többnyire a valóságot rejti). Jogodban áll, tehát tönkretenni, eldobni, de jogodban áll értelmesen és egészségesen leélni is. Ám minden élet vége a halál.
Az ember életében csak két időpont a biztos, a születéséjé, és a haláláé.
Ez egy olyan periódus melynél nem működik a végtelen szakasz definíciója (bár ezen sokan dolgoznak, de a természet rendjét megváltoztatni felelőtlenség és őrültség), rajtad áll hogy a kezdései pont és a végpont között mit kezdesz magaddal. A sors meg alakítja (bár elméletileg nincsenek véletlenek), éld az életed, ahogy tudod, ahogy szereted, ahogy bírod!