A magányos kis nőalak lehajtott fejjel, hosszú, ráérős léptekkel haladt a folyóparti sétányon. Tekintete a Duna vizén tükröződő esti fényeken nyugodott. Nem fordult a padok felé.
Az összesimuló fiatal pár előtt is úgy ment el, hogy észre sem vette őket. Cipősarka halkan koppant a sétány kövén, hosszú szoknyáját meglebbentette a vízszagú szél. Nem nézett fel, és a világos szemek pillantását sem érezte meg magán. A szempárét, melynek puszta látványa is örömmel töltötte el valaha, bár hiába próbálta kifürkészni benne társa szándékait; a szemeket, melyeket szívesen kivájt volna üregükből, tehetetlen haragjában, azon a rossz emlékű napon.
Az exbarát első gondolata a megkönnyebbülés volt, amint látta a „régit” távolodni.
„...Nem vett észre! Hálaistennek... Ki tudja, mit művelt volna, ha meglát ezzel a lánnyal... hiába szakítottunk már ezer éve. Mindig is őrült féltékeny volt.”
Most, hogy már biztonságban tudta magát, a férfi előrehajolt, és kritikus kíváncsisággal fürkészte a távolodó alakot.
„...Hát, nem sokat változott: ugyanolyan a teste, a festetlen arca, a bokalengető ruhája. ...Ugyanolyan jelentéktelen, ahogyan ő mondaná. Sosem bízott önmagában; helyette inkább belém kapaszkodott.”
Hunyorogva bámult a volt kedves után.
„Valami azért mégis megváltozott rajta...” - hallotta belülről a halk hangok egyikét. A hangokét, melyek szüntelenül suttogtak, mormoltak, magyaráztak fejében. Már nem igazán zavarták: megtanult együtt élni velük, sőt, felhasználni őket, amikor egy-egy új nőhöz közeledett. (...Hát nem izgalmas egy olyan pasi, akinek titokzatos hangok szólnak a fejében?!)
„Komoly, zárkózott, megközelíthetetlen, sokkal inkább az, mint a te idődben... - folytatta a hang, majd kissé rosszmájúan hozzátette: - ...és csak úgy ordít róla a magányosság! Tudod, amit annyira el akart kerülni.”
A férfi kelletlenül húzta el a száját:
„Na és? Ebben én nem vagyok hibás. Engem is sokszor elhagytak már!”
Haragosan bámult a vízbe, ám elméje vetítővásznán mégis peregni kezdtek a régi képek. Újra átvonaglott rajta az a kényelmetlen, émelyítő érzés, amely búcsúajándékának átadását kísérte azon az ősziesen hűvös, nyálkás májusi estén. Maga előtt látta, amint a lány arcára lassan kiül a testet-lelket zsibbasztó, fájdalmas hitetlenség, amely még őt, a bevallottan „hétpróbás gazembert” is mellbe vágta. Újra hallotta színtelen hangjának suttogását:
„Úristen... hát már megint hét év...”
Sok nőt elfogyasztott már: többször kirúgták, és ő sem maradt a hölgyek adósa, ettől azonban mégis remegni kezdett a gyomra, és valami arra késztette, hogy a másik kezét keresse, és meggyőzni igyekezzen, hogy jön majd helyette más, aki jobb, aki érdemesebb a szerelmére... - és nem kell újra hét évet várnia, hogy ez a valaki rátaláljon.
A lány verejtékes, hideg ujjai kisiklottak vigasztalónak szánt kezéből. Kérdései, melyek könyörtelenül kiderítették a valóságot, a harmadik létezését, acélként vágtak és parázsként égettek. Gyötört és gyötörtetett.
Ami azon az estén köztük történt, sosem bocsátotta meg exkedvesének, aki egy ideig még vágyott együttérzése, gondoskodó szeretete után, és szívesen formálta volna barátsággá a részéről kihűlt szerelmet; többször felkereste, még ajándékot is vitt neki, a lány szemében azonban már kihunyt a ragaszkodás tüze és arca fájdalmasan élettelen volt. Amikor a férfi utoljára próbálkozott, azt kapta viszonzásul, hogy se látni, se meghallgatni nem akarták: régi társát ne is keresse többé.
„... De talán most, igen, most kéne felkelni, utolérni, és megmondani neki, hogy tényleg sajnálja, hogy talán nem így kellett volna, hogy jobban kellett volna figyelnie rá, már a kezdetektől...”
Mégsem mozdult.
„Ugyan minek? Hiszen már nem szereted. Tulajdonképpen régebben sem szeretted: rövid fellángolás volt csak... Arról meg igazán nem te tehetsz, hogy ő ilyen komolyan vette a dolgot! Legyen hálás neked, hogy mégis kitartottál mellette majd' két éven át. Pedig nem volt könnyű: micsoda nyűg volt ez a csaj a nyakadon...! Egy nehéz kolonc, aki teljesen magának akart, és aki gyűlölte, hogy a baráti köröd szinte csak lányokból áll, persze a csinosabbakból... És aki mindent megtett, hogy bűnösnek érezd magad, amikor – ráunva folytonos nyavalygására, – újra nekiláttál a hódítás vérforralóan izgalmas feladatának. Magához akart láncolni, ahogy mindegyik.”
Gyors oldalpillantást vetett a „legújabbra”, a friss hódításra, aki lágyan cirógatta az ő ernyedt, szórakozott kezét, és fényes szemű áhítattal nézett fel a férfi arcára. Gépiesen szorította vissza a lány puha kezét, és figyelme újra a távozó felé kalandozott:
„... Különben is, mit mondhatnék neki? Hogy szia, ezer éve nem láttalak, hogy vagy?! Végig sem hallgatna, csak rám pillantana azzal a sebzettségét szigorúan őrző szemével, és nem válaszolna.”
„De hát miért is kéne veled szóba állnia? Neki te voltál az egyetlen, a megváltó a hosszú magány után, neked viszont csak egy barátnő a sok közül. Nem szeretted jobban, mint bármelyiket, és ezt szavakkal is tudtára adtad:
'Senkinek sincs bérelt helye mellettem.' - emlékszel? Bár erre a mondatra nem lehetsz túl büszke...”
Ez a hang nem a megszokottak közül való volt: ahhoz túlságosan szigorúan és tisztán szólalt meg odabenn. A férfi feszengett a helyén és gondolatban így felelt:
„...Azért mondtam, mert így igaz. De ha egyszer megtalálom az Igazit, arra vigyázni fogok. Megadok neki mindent.”
„Miféle Igazit, fiacskám? Komolyan azt gondolod, hogy ilyesmi létezik?! De ha létezne is, te akkor sem őt keresnéd, hiszen tudod... Te a hódítás ízére, a szép szavak hatására, a szemérmesen megnyíló új és új ölek szorítására vágysz, nem másra! A polgári nyugalom, a hűség, a házi békesség számodra maga lenne a pokol...”
A magányos kis nőalak a sétány végéhez ért. Előtte lépcső magasodott. Jól ismert mozdulattal fogta össze és emelte meg hosszú ruhája szegélyét, mint egy hajdan-volt, rég porladó udvarhölgy.


2001. nyara