Már rég nem gondolok a mamára.
Mikor még megnyugtatott, ahogy fogta a kezem.
Most már átölelhetne száz karjával is,
Az sem nyugtatná meg bajos termetem.

Már rég nem sírok, ha kínoznak.
Kínozzanak, tépjenek, üssenek.
Nem sikítok, ha torkom vágják el,
Csak csendben tűröm végzetem.

Nem is csendben, inkább nevetek.
Hahotázok magamon veletek.
Sőt elvágom magam a gigámat,
S a tömeggel együtt skandálom hibámat:

Boldog voltál,
Mindig mosolyogtál.
Ha szenvedsz,
Akkor is nevetsz.
Mindig adtál,
Sosem kértél.
Mindig hittél,
Mindig reméltél.

Fogok egy gitárt s éneklem velük,
Tudom, hogy nekik nincsen már hitük.
Még kérem őket, hogy higgyenek
Utoljára még rám figyeljenek.
Próbálok a hangszerrel egy utolsót nyögni,
Próbálok dalolni, s nem hörögni.
De a vér útját állja a szónak,
Eltorlaszolja imáját a jónak.
Ez sem derül ki már soha
... és a pór nép marad ostoba.