Szárnyakon tél-hómámor. Égi szárnyak, -
de tört parancsok szállnak, földiek.
Ó, hulló fejek, guillotine-varázslat, -
mit kezdhetne ördög-hit nélküled?

Mit kezdhetne a tehetetlen véges
nélkül a Gőg: nagyszerű Végtelen?
A Nincsen sírtok, képzelgős Kereszten,
át rémmesékkel megtelt életen.

Arany hószikrák, elsodródó szárnyak
mutatják mélység szakadék-falát.
Ám Szó helyett füst, hamis múlt-imákkal:
hamis éljenzés, hamis némaság.

Ó, Angyalok, a messzeségre dőlő
keresztek erdejében majd elég
e messzeség, - de eljutnak-e Szárnyak
odáig, ahol végre Messzeség?!

Bőgnek a barmok. S hogy ki született meg?
Talán tudjátok? Új Angyalhadak,
fénytgyújtók kellenének, mert sötét még
a világ kettős parancsok alatt.

Ó, Vers, Te halj meg inkább önmagadnak!
Az Idő csillagálma még titok,
s ki tudja mit szül: hány ördögöt, istent,
míg megteremti a z t a Csillagot?!

Zuhanjatok csak vágyak, angyalszárnyak,
majd újakat hoz Idő, Végtelen, -
s ragyogjon olykor, Láthatatlan Csillag,
piros csodád egy-egy könnycseppemen!