Első írásom születése


Minden nap legkülönlegesebb pillanata az ébredés. Pontosabban az a folyamat, mikor a mély alvásból egy ébredező tudattal, még csukott szemmel élünk meg valamit, talán gondolat és érzésfoszlányokat, ami aztán még egy ideig ott marad bennünk. A gondolat, a hangulat, az érzés, s mindig úgy érzem, hogy ébredés után sokáig még az íze is.

Akkor hajnalban már másodszor éltem át ébredező tudatomban egy be nem teljesült vágyamat. Szavak nélkül mondtam el panaszom, talán magamnak, mire rájöttem, hogy lassan reggel lesz. Igaz, felkelni még korai, tovább aludni meg késő, de a gondolat már annyira átjárta testem-lelkem, fel kell kelnem, most kell megírnom a levelem, el kell mondanom, amit eddig nem mertem neki megmondani. Tudnia kell, mit érzek!

Reggel öt óra volt, csendben bújtam ki a takaró alól, papucsban hangtalanul mentem le a földszintre. Vékony köpenyem alig melegített, lent nincs fűtés - talán egy pillanatig kibírom gondolattal, ültem a gép elé - miközben bekapcsoltam.
Szemem még csukva volt, szempilláim összeragadva, hátamon a hideg futott át, számban az éjszaka íze volt. Vakon kerestem a billentyűkön ujjaim helyét, ahogy tanultam a magánórákon, s szinte az előbbi ébredező állapotomban kezdtem el írni.

Hogy mit írtam? Nem tudom. A fejemben forgó gondolatokat írtam le, vagy csak mereven mozgattam ujjaim? Kicsit talán hosszúra is sikeredett a levél, mert hat óra lett, mire a gépet kikapcsoltam. Átfagyva, remegve, még mindig szinte csukott szemmel botorkáltam föl az emeletre, s a meleg ágyba bújva, rögtön aludtam tovább.

Későn ébredtem, aznap már nem dolgoztunk, az ünnepeket vártuk. Reggel biztosan tudtam, hogy „éjjel” írtam valamit. Még azt is, hogy kinek. De miről és mit? Ez valahogy, mintha a mosdással kiment volna fejemből. Máskor is írtam éjjel, nem is volt rajt mit gondolkodnom, vele foglakoznom, az élet megy tovább.

Aztán két nap múlva bekapcsoltam gépemet, látom, érkezett levelek száma: 1 db.
Kinyitom, s a szokott érdeklődéssel kezdem olvasni. Így kezdődött:

„Ennél szebb levelet tán nem kaptam soha.”

Eddig jutottam, de mintha eddigre méh csípett, pontosabban szúrt volna meg, s időm mozdulni még nem volt, csak a szemem kerekedett nagyra.
De a levél folytatódott:

„Te mondod, hogy nem vagy a szavaknak embere? Fantasztikus és gyönyörű a megfogalmazás és a mögöttes tartalom egysége.”

Most fel voltam öltözve, de a hideg kirázott. Meg az értetlenkedés is arcomra telepedett.
Csak mereven néztem előre és olvastam tovább:



„Lenyűgöztél, meghatódtam, s értetlenül állok sokszor azelőtt, hogy egy ilyen mély érzésű ember, hogy lehet máskor meg „olyan”?”

Erre kicsit otthonosabban éreztem magam, mert a dorgálást megszoktam, de az érzések keveredése, a feszültség csak tovább nőt bennem. Most már mohón kerestem az új mondatot, vajon mi jöhet még?

„Nem értem. Ezekben, a dolgokban, ezekben, a lelki finomságokban, a szép, találó megfogalmazásokban testvérek vagyunk, bár az utóbbiban túl is szárnyalsz. És én ezt nagyon szeretem, élvezem, értékelem… Köszönöm!!!!!”

Itt elvesztettem a fonalat. Most már végképp nem tudtam, miről van szó. Kicsit oldódik a görcs bennem, mert a dorgálás nem fokozódik. Sőt! De még mindig nem tudom, miről van szó? Mit írhattam, mire lehet ez a válasz? Egyszerűen nem jövök rá! De szemem már rohan a betűkön tovább:

„Ui.: Én azt a keresztemet szeretem, csak nem akarok összevissza szögeket verni… Értem, érzem én a szép szokás súlyát, szépségét. Ma már be sem mutatkozik az új szomszéd, meg perpatvarkodik csak, nemhogy emberi gesztust gyakorolna. S a szeretet? Ez kiveszőfélben van, mint annyi állatfaj manapság. „Tündér Virág” 2005 dec. 22.


Oppá!!! Na várjunk csak, most kezd rémleni, hogy én két napja hajnalban írtam egy levelet, s tényleg, mintha valami keresztről álmodtam volna előtte, vagy álmomban azzal bajlódtam.
Jaj! Még csak most kezdtem számítógépet kezelni, csak találjam meg az elküldött leveleket valahol. Remélem, meg van. Kattintgatok, s végre meglelem írásom.

Ilyen válasz után minden bennem lévő érzés felerősödik. A kétely, a kíváncsiság, a bizonytalanság, a remény, hogy nem szekálnak, hanem tényleg jól érzem, lelkendezve dicsérnek?
Végre, végre betölt gépem, s előttem a kétnapos levél. Vastag betűkkel a cím:


Csókos kereszt

Majd egy sorral lejjebb:

Két ember be nem fejezett beszélgetése

S pattanásig feszült idegekkel, kalimpáló szívvel kezdem olvasni.
Testemet lassan járja át a meleg, arcomat félúton már könnyek áztatják, fejem zakatol, s az utolsó sor végén csak annyit tudok mondani magamnak, hogy ez nagyon szép!

Így született meg életem első olyan írása, mely talán tényleg több, mint egy magánlevél. S a rá jött válasz adta, félénk lelkemnek az erőt, hogy figyeljek ezután írásaimra. Talán néha tényleg szép, néha nem csak magamnak, nem csak magamról szól.

Köszönet és örök hála érte, drága „Tündér Virág” !!


2007. december l2.