Feltöltve: 2007-12-15 19:15:07
Megtekintve: 6360
Szentek menybemenetele
Édesapa halála
1996. január elseje.
Tíz óra. Keszthely, Református templom bejárata. Óvatos léptekkel mennek be a templomba a fekete, ünneplőruhás hívők. Hó esett, ártatlan fehér lepel borít be mindent, a lépcsők csúszósak, a mozdulatok álmosak. Kevesen vannak.
Orgona szól, a gyülekezeti ének egyetlen versszaka erőtlenül hangzik a hideg padok közt. Fiatalok nincsenek, ők otthon alszanak, az öregek fáradt hangját elnyelik a magas falak. Az ének végén ajtó nyílik a cserépkályha mögötti sarokban, fekete palástban belép Kuti Géza tiszteletes. Nyekeregnek a padok, a hívek már felállva folytatják az éneklést, ezzel köszöntik a lelkipásztort. Majd elnémul az orgona, s az istenfélő emberek összetett kézzel, előre hajolva könyörögnek az újévi első istentiszteleten.
A tiszteletes hangosan beszél, a hívők csendben, arcukon merengő gondolatok szántotta ráncokkal, hallgatják a prédikációt. A záró ének után, a kijáratnál kézfogással búcsúztat mindenkit a gondnok és a lelkipásztor. A presbiterek a paplakban még koccintanak az újévre, aztán mindenki hazamegy.
Édesapa és Édesanya, Karácsony első napján nővéremhez, Katóhoz voltak ebédre hivatalosak. Ebéd után a nappaliban felállított, szépen díszített karácsonyfa előtt készült róluk néhány fotó. Édesapa mosolyog, arca pirospozsgás, egészséges, tartása egyenes. Édesanya csendes szerénységgel fordul felé. Egymásra néznek, mindkettőjük arcáról sugárzik a szeretet.
Az újév első napján, mi hívtuk őket vendégségbe. Hagyománya, szertartása van az év első ebédjének, a lencselevesnek. Bár, mint mindig, most is oly gazdag volt, hogy inkább lencsegulyásnak tűnt. Ezt esszük ilyenkor, hogy szeretetben, gazdagságban bővelkedjen ez az év is. Édesapának különösen ízlett a lencseleves, s a többi finomság is.
Édesanya, az anyósom és feleségem később a konyhában rendezkedtek. A gyerekek - Kata és a Dávid - játszottak.
Édesapával beszélgettem. Vagy inkább ő beszélt. Szokott, nyugodt hangján, eltűnődve az elmúlt éveken, időkön, talán az életén. Több történetet is mesélt. Közben sógorom, Attila jött újévet köszönteni, őt is vendégül láttuk. Aztán mindnyájan szedelődzködtek, kikísértük őket az utcára. Az idő is kicsit megenyhült, pár percig még álltunk a járdán az indulás előtt. Édesapa visszamutatott a ház előtti nagy teraszra. Ugye ide is valami korlátot teszel? Majd autóval Attila hazavitte őket.
Újra átgondoltam a beszélgetést, Édesapa mondásait, történeteit, elmerengő pillanatait. Két dolog feltűnt nekem. Az egyik, hogy korábban soha nem beszélt szexről. Most viszont említette, hogy valaki balesetben halt meg régen Várdombon, aki egy házhoz benősülve az idősebb lányt feleségül vette, a fiatalabb meg a szeretője maradt mindvégig. Ami ennél is meglepőbb volt, hogy beszélt új érzéseiről, gondolatairól. Ekkor említette, a balatonaligai nyaralót, mely élete büszkesége volt, melyért annyit szenvedett, ahol annyit dolgozott, de már nem érdekli. Elengedtem, mondta csendesen, elmerengve. Már nem is gondolok rá, már mindegy mi történik vele. Soha, előtte nem mondott ilyent.
Január másodika.
Hideg, szeles, téli időre ébredtünk. A hótakaró térdig ért a városon kívül. Mellékutak alig voltak járhatóak. Egy fontos üzleti tárgyalásra mentem Celldömölkre. Konténerek gyártását vállalták, s azokat később én adtam el. Ennek köszönhetően is, ettől kezdve lett több a bevételünk, mint a kiadásunk.
Már több mint két órája voltam úton, nem sokkal a cél előtt jártam, mikor csengett a mobiltelefonom. Kati volt az. Kétségbeesett hangon mondta, hogy Édesapa összeesett az udvaron, haldoklik.
Megdöbbentem. Lehúzódtam az út szélére, kiszálltam, tehetetlenül álltam. Telefonon öcsémet hívtam. Imádkoztam, könnyeim kicsordultak.
A kiérkező rohammentő orvosa és segítői, több mint fél órán keresztül próbálták őt visszahozni az életbe, de munkájuk nem vezetett eredményre.
Izzadtan, csapzott hajjal álltak a mentősök és meglepve, határozott mozdulattal utasították vissza a hálapénzt. Később a háziorvos jött s állította ki a halotti bizonyítványt. Jól ismertük, hisz presbiter társak voltak hosszú idő óta a templomban Édesapával. Ártatlan arccal és természetes mozdulattal tette el a borítékot.
Édesanya családjának felmenői - apai és anyai ágon is - hosszú, egészséges életet érnek meg. Különösen figyelemre méltó, hogy haláluk pillanatáig tiszta elméjűek. Értelmesen, világosan gondolkodnak. Jellemző rájuk, hogy szorgalmasak, idős korukban is hasznosan tevékenyek.
Ezeket, a tulajdonságokat Ő is örökölte. Szorgalmas, értelmes, tevékeny, hívő keresztény ember. Nem babonás, nem képzeleg, gyakorlati, talpraesett gondolkodású. A családi házunk melletti emeletes üdülő egy vállalaté. Ott volt gondnok hosszú idő óta, egész 78 éves koráig. Ekkor ment nyugdíjasként, újra nyugdíjba.
Akkor éjjel Édesapa rosszul érezte magát, az ágy mellett tartott gyógyszerből vett be. Édesanya, friss teát készített neki. Mikor felkelt reggel, látta, hogy Édesapa még mélyen alussza álmát, egyenletesen, nyugodtan lélegzik. Volt ideje a konyhában készülődni. Majd kiment a nagy teraszra, körülnézett, lement az udvarra, s mint minden nap reggelén a két ház közötti átjárón ment az üdülőbe, havat elsöpörni, ajtókat-ablakokat, épületet ellenőrizni, minden rendben van-e?
Évek óta külön rituális menete volt az ébredéseknek. Szeretettel szolgálta, kényeztette Édesapát, aki reggelente a nappaliban szokott leülni a fotelbe. Oda vitte neki a reggelit, a meleg teát és a gyógyszereit. Ennek végeztével öltöztette fel, mivel már nehezebben hajolt, mozgott Édesapa, ezért jólesően tűrte a segítséget.
Hogy közben mikor, hogyan ébredt fel? Szokásuktól eltérően hogyan tudott felöltözni egyedül? Csak elképzelni tudjuk. Mint ahogy azt is, hogy reggeli előtt, ily zord hideg időben miért ment ki a teraszra, le az udvarra, a szuterénbe csizmát felvenni, majd az utcaajtóig, talán az újságot behozni. Még boldog újévet kívánt a szomszéd porta előtt utcát seprő Mariska néninek. Aztán a kaputól, a kissé lejtős járdán elindult a kert közepe felé, az üdülő átjáróhoz, élete utolsó útjára.
Két magas, harminc éves, gyönyörű Chamecyparis fa áll összeérő koronával a rövid járda kezdeténél, mely a kerítésen át az üdülőbe vezet. Elhagyva a jobboldali fa törzsét, a felnyírt korona alatt Édesapa egy hosszú járdalapra lépett. Csak az első lépés volt, de az utolsó lett. Infarktust kapott, összeesett.
Édesanya elsöpörte a kerítés és az üdülő épülete közötti járdát, megnézte az ajtókat és visszaindult. Az üdülői garázsnál a kerítés, az átjáró felé fordulva döbbenten látta, hogy a Chamecyparis fa alatt, szinte emberfej magasságban, vagy annál kicsit magasabban, egy hófehér süveg áll. De senkit nem látott, pedig magas embernek kellett volna ott állnia, hogy a süveg ilyen magasan legyen, így inkább az ott libegett. Nagyon meglepődött a látványon, értetlenül állt meg egy pillanatra, eltűnődve ment az átjáróhoz. Átérve nézett most először lefelé és döbbenten látta meg Édesapa élettelen testét pár lépéssel maga előtt.
Pontosan a fényes süveg alatt feküdt Édesapa. Tehát Isten szava vált valóra, az ige testet öltött. Akiket Isten szeret, elragadja Illés tüzes szekere. Édesapa lábánál Illés próféta állt, hófehér süvegben, várta, hogy a lélek kiszakadjon földi porhüvelyéből, hogy magával vigye a Mennyországba.
Mi maradt Édesapa halála után?
A csend. A döbbenet, hogy megtörtént. A hitetlenkedés, hogy ilyen is eljöhet. A végrendelet. Az írásos üzenet, ha meghalok, Karcsi intézze a temetésemet. Édesanya jajkiáltó könyörgése. Jaj! Csütörtökön még ne temessük el, ilyen hamar ne!
A fájdalom. A ravatal. A pap beszéde. Ahogy felkészületlenül búcsúztatja szeretteitől. Ahogy a mondatokat keresi rögtönözve. Ahogy mellékesen megemlíti, itt maradt feleségét is. Ahogy a léleknek sem adta meg, ami kell a gyász, a búcsúzás: a továbbmenő élet elfogadásához.
A halottas menet. Dávid lassú járása, ahogy kezében a fakereszttel, csendben lépdel a pap után a temetői sorok között. Vár a nyitott sír. A kereszten Nagypapája neve:
Boros Pál, élt 82 évet, meghalt 1996. január 02.
Erőlködve emeli a nagy keresztet. Nehéz. Az örökség is. Ő még erőtlen, még az élet előtte van, a Papa testéből, már elszállt az élet. A lélek még valahol itt van, még egy kicsit elidőz, hogy aztán örökre eltávozzon. Hogy egy angyalképű kisgyerekben valamikor újra feltámadjon. Talán. Én így hiszem.
A sír. Ahogy a gyászolók még megállnak a nyitott sír előtt. A koporsó még egy pillanatra megpihen. Lelki szemeimmel látom, láb felöl nézve jobb oldalt, alul Nagyapám Atya koporsóját. Temetés előtt, a kiásott sírban, vastag takaróval fedtem le, arra széles deszkalapot tettem, könnyű legyen álma, a fölékerülő teherrel, Édesapával. De a többiek csak a halotti lepel csipkés szélét látják és a hóborította temetői tájon a gyászolók fekete csoportját.
Az ének. Ahogy a kötelek megfeszülnek, a koporsó megemelkedik, benne elindul a test lefelé, a lélek pedig felfelé. De ez csak a pillanatnyi látszat, mert utána a sírba engedik a koporsót, végső nyughelyére, miközben, mint jajkiáltó ima, mint könyörgés csendül fel az ének:
/1/Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd. Fájdalmak útjain Mindig feléd. Ó sok keresztje van, De ez az én útam, mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd.
/2/Ha este száll reám S csöndes helyen álomra hajtanám Fáradt fejem: Nem lesz hol nyughatom, Kő lesz a vánkosom, De álomszárnyakon Szállok feléd.
/3/ Szívemtől trónodig Mily szent csoda Mennyei grádicsok Fényes sora, A szent angyalsereg mind nékem integet; ó, Uram, hagy megyek Én is feléd!
/4/ Álomlátás után Hajnal ha kél, Kínos kővánkosom Megáldom én. Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem, Uram, hozzád vigyem, Mindig feléd!
/5/ Csillagvilágokat Elhagyva már, Elfáradt lelkem is Hazatalál. Hozzád ha eljutok, Lábadhoz roskadok: Ottan megnyughatok Örökre én! / Adams F. Sára, 1841 422. zsoltár/
Az önvád. Hogy nem törődtem vele eleget. Hogy nem hallgattam rá mindig. Hogy nem kényeztettem. Hogy nem szerettem eleget. Hogy oly sokszor megbántottam. Hogy unokáit nem taníthatja már. Hogy nem érte meg, hogy én is írok. Ő értékelte volna. Hogy nem írtam le életét, nemes tettei hosszú sorát. Hogy nem lettem szent lelkének méltó utóda.
Már minden hiába. Többé nincs közöttünk. Édesapa hiányzik. Nagyon. Nagyon-nagyon!
Az utódok. A nemzett, megszületett öt gyerekből három él és virul. A hét unoka él és virul.
A drága feleség él, de már nem virul. Nem. Nem virul. Soha többet nem virul, csak él. S áll. Áll csendesen minden nap sírod előtt. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel, hóban-szélben, napsütésben vagy jégverésben. Csak áll és némán morzsolja lelkében imáit. Áll és elmerengve néz. És számolja a napokat, az éveket, mennyi múlt el az óta? Áll és elmerengve néz. És számolja a napokat, az éveket. Mennyi van még hátra? Mikor látlak újra, ott fenn a mennyekben? Mert TE, csak ott lehetsz.
Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő szent neve!
Keszthely 2007-11-11
1996. január elseje.
Tíz óra. Keszthely, Református templom bejárata. Óvatos léptekkel mennek be a templomba a fekete, ünneplőruhás hívők. Hó esett, ártatlan fehér lepel borít be mindent, a lépcsők csúszósak, a mozdulatok álmosak. Kevesen vannak.
Orgona szól, a gyülekezeti ének egyetlen versszaka erőtlenül hangzik a hideg padok közt. Fiatalok nincsenek, ők otthon alszanak, az öregek fáradt hangját elnyelik a magas falak. Az ének végén ajtó nyílik a cserépkályha mögötti sarokban, fekete palástban belép Kuti Géza tiszteletes. Nyekeregnek a padok, a hívek már felállva folytatják az éneklést, ezzel köszöntik a lelkipásztort. Majd elnémul az orgona, s az istenfélő emberek összetett kézzel, előre hajolva könyörögnek az újévi első istentiszteleten.
A tiszteletes hangosan beszél, a hívők csendben, arcukon merengő gondolatok szántotta ráncokkal, hallgatják a prédikációt. A záró ének után, a kijáratnál kézfogással búcsúztat mindenkit a gondnok és a lelkipásztor. A presbiterek a paplakban még koccintanak az újévre, aztán mindenki hazamegy.
Édesapa és Édesanya, Karácsony első napján nővéremhez, Katóhoz voltak ebédre hivatalosak. Ebéd után a nappaliban felállított, szépen díszített karácsonyfa előtt készült róluk néhány fotó. Édesapa mosolyog, arca pirospozsgás, egészséges, tartása egyenes. Édesanya csendes szerénységgel fordul felé. Egymásra néznek, mindkettőjük arcáról sugárzik a szeretet.
Az újév első napján, mi hívtuk őket vendégségbe. Hagyománya, szertartása van az év első ebédjének, a lencselevesnek. Bár, mint mindig, most is oly gazdag volt, hogy inkább lencsegulyásnak tűnt. Ezt esszük ilyenkor, hogy szeretetben, gazdagságban bővelkedjen ez az év is. Édesapának különösen ízlett a lencseleves, s a többi finomság is.
Édesanya, az anyósom és feleségem később a konyhában rendezkedtek. A gyerekek - Kata és a Dávid - játszottak.
Édesapával beszélgettem. Vagy inkább ő beszélt. Szokott, nyugodt hangján, eltűnődve az elmúlt éveken, időkön, talán az életén. Több történetet is mesélt. Közben sógorom, Attila jött újévet köszönteni, őt is vendégül láttuk. Aztán mindnyájan szedelődzködtek, kikísértük őket az utcára. Az idő is kicsit megenyhült, pár percig még álltunk a járdán az indulás előtt. Édesapa visszamutatott a ház előtti nagy teraszra. Ugye ide is valami korlátot teszel? Majd autóval Attila hazavitte őket.
Újra átgondoltam a beszélgetést, Édesapa mondásait, történeteit, elmerengő pillanatait. Két dolog feltűnt nekem. Az egyik, hogy korábban soha nem beszélt szexről. Most viszont említette, hogy valaki balesetben halt meg régen Várdombon, aki egy házhoz benősülve az idősebb lányt feleségül vette, a fiatalabb meg a szeretője maradt mindvégig. Ami ennél is meglepőbb volt, hogy beszélt új érzéseiről, gondolatairól. Ekkor említette, a balatonaligai nyaralót, mely élete büszkesége volt, melyért annyit szenvedett, ahol annyit dolgozott, de már nem érdekli. Elengedtem, mondta csendesen, elmerengve. Már nem is gondolok rá, már mindegy mi történik vele. Soha, előtte nem mondott ilyent.
Január másodika.
Hideg, szeles, téli időre ébredtünk. A hótakaró térdig ért a városon kívül. Mellékutak alig voltak járhatóak. Egy fontos üzleti tárgyalásra mentem Celldömölkre. Konténerek gyártását vállalták, s azokat később én adtam el. Ennek köszönhetően is, ettől kezdve lett több a bevételünk, mint a kiadásunk.
Már több mint két órája voltam úton, nem sokkal a cél előtt jártam, mikor csengett a mobiltelefonom. Kati volt az. Kétségbeesett hangon mondta, hogy Édesapa összeesett az udvaron, haldoklik.
Megdöbbentem. Lehúzódtam az út szélére, kiszálltam, tehetetlenül álltam. Telefonon öcsémet hívtam. Imádkoztam, könnyeim kicsordultak.
A kiérkező rohammentő orvosa és segítői, több mint fél órán keresztül próbálták őt visszahozni az életbe, de munkájuk nem vezetett eredményre.
Izzadtan, csapzott hajjal álltak a mentősök és meglepve, határozott mozdulattal utasították vissza a hálapénzt. Később a háziorvos jött s állította ki a halotti bizonyítványt. Jól ismertük, hisz presbiter társak voltak hosszú idő óta a templomban Édesapával. Ártatlan arccal és természetes mozdulattal tette el a borítékot.
Édesanya családjának felmenői - apai és anyai ágon is - hosszú, egészséges életet érnek meg. Különösen figyelemre méltó, hogy haláluk pillanatáig tiszta elméjűek. Értelmesen, világosan gondolkodnak. Jellemző rájuk, hogy szorgalmasak, idős korukban is hasznosan tevékenyek.
Ezeket, a tulajdonságokat Ő is örökölte. Szorgalmas, értelmes, tevékeny, hívő keresztény ember. Nem babonás, nem képzeleg, gyakorlati, talpraesett gondolkodású. A családi házunk melletti emeletes üdülő egy vállalaté. Ott volt gondnok hosszú idő óta, egész 78 éves koráig. Ekkor ment nyugdíjasként, újra nyugdíjba.
Akkor éjjel Édesapa rosszul érezte magát, az ágy mellett tartott gyógyszerből vett be. Édesanya, friss teát készített neki. Mikor felkelt reggel, látta, hogy Édesapa még mélyen alussza álmát, egyenletesen, nyugodtan lélegzik. Volt ideje a konyhában készülődni. Majd kiment a nagy teraszra, körülnézett, lement az udvarra, s mint minden nap reggelén a két ház közötti átjárón ment az üdülőbe, havat elsöpörni, ajtókat-ablakokat, épületet ellenőrizni, minden rendben van-e?
Évek óta külön rituális menete volt az ébredéseknek. Szeretettel szolgálta, kényeztette Édesapát, aki reggelente a nappaliban szokott leülni a fotelbe. Oda vitte neki a reggelit, a meleg teát és a gyógyszereit. Ennek végeztével öltöztette fel, mivel már nehezebben hajolt, mozgott Édesapa, ezért jólesően tűrte a segítséget.
Hogy közben mikor, hogyan ébredt fel? Szokásuktól eltérően hogyan tudott felöltözni egyedül? Csak elképzelni tudjuk. Mint ahogy azt is, hogy reggeli előtt, ily zord hideg időben miért ment ki a teraszra, le az udvarra, a szuterénbe csizmát felvenni, majd az utcaajtóig, talán az újságot behozni. Még boldog újévet kívánt a szomszéd porta előtt utcát seprő Mariska néninek. Aztán a kaputól, a kissé lejtős járdán elindult a kert közepe felé, az üdülő átjáróhoz, élete utolsó útjára.
Két magas, harminc éves, gyönyörű Chamecyparis fa áll összeérő koronával a rövid járda kezdeténél, mely a kerítésen át az üdülőbe vezet. Elhagyva a jobboldali fa törzsét, a felnyírt korona alatt Édesapa egy hosszú járdalapra lépett. Csak az első lépés volt, de az utolsó lett. Infarktust kapott, összeesett.
Édesanya elsöpörte a kerítés és az üdülő épülete közötti járdát, megnézte az ajtókat és visszaindult. Az üdülői garázsnál a kerítés, az átjáró felé fordulva döbbenten látta, hogy a Chamecyparis fa alatt, szinte emberfej magasságban, vagy annál kicsit magasabban, egy hófehér süveg áll. De senkit nem látott, pedig magas embernek kellett volna ott állnia, hogy a süveg ilyen magasan legyen, így inkább az ott libegett. Nagyon meglepődött a látványon, értetlenül állt meg egy pillanatra, eltűnődve ment az átjáróhoz. Átérve nézett most először lefelé és döbbenten látta meg Édesapa élettelen testét pár lépéssel maga előtt.
Pontosan a fényes süveg alatt feküdt Édesapa. Tehát Isten szava vált valóra, az ige testet öltött. Akiket Isten szeret, elragadja Illés tüzes szekere. Édesapa lábánál Illés próféta állt, hófehér süvegben, várta, hogy a lélek kiszakadjon földi porhüvelyéből, hogy magával vigye a Mennyországba.
Mi maradt Édesapa halála után?
A csend. A döbbenet, hogy megtörtént. A hitetlenkedés, hogy ilyen is eljöhet. A végrendelet. Az írásos üzenet, ha meghalok, Karcsi intézze a temetésemet. Édesanya jajkiáltó könyörgése. Jaj! Csütörtökön még ne temessük el, ilyen hamar ne!
A fájdalom. A ravatal. A pap beszéde. Ahogy felkészületlenül búcsúztatja szeretteitől. Ahogy a mondatokat keresi rögtönözve. Ahogy mellékesen megemlíti, itt maradt feleségét is. Ahogy a léleknek sem adta meg, ami kell a gyász, a búcsúzás: a továbbmenő élet elfogadásához.
A halottas menet. Dávid lassú járása, ahogy kezében a fakereszttel, csendben lépdel a pap után a temetői sorok között. Vár a nyitott sír. A kereszten Nagypapája neve:
Boros Pál, élt 82 évet, meghalt 1996. január 02.
Erőlködve emeli a nagy keresztet. Nehéz. Az örökség is. Ő még erőtlen, még az élet előtte van, a Papa testéből, már elszállt az élet. A lélek még valahol itt van, még egy kicsit elidőz, hogy aztán örökre eltávozzon. Hogy egy angyalképű kisgyerekben valamikor újra feltámadjon. Talán. Én így hiszem.
A sír. Ahogy a gyászolók még megállnak a nyitott sír előtt. A koporsó még egy pillanatra megpihen. Lelki szemeimmel látom, láb felöl nézve jobb oldalt, alul Nagyapám Atya koporsóját. Temetés előtt, a kiásott sírban, vastag takaróval fedtem le, arra széles deszkalapot tettem, könnyű legyen álma, a fölékerülő teherrel, Édesapával. De a többiek csak a halotti lepel csipkés szélét látják és a hóborította temetői tájon a gyászolók fekete csoportját.
Az ének. Ahogy a kötelek megfeszülnek, a koporsó megemelkedik, benne elindul a test lefelé, a lélek pedig felfelé. De ez csak a pillanatnyi látszat, mert utána a sírba engedik a koporsót, végső nyughelyére, miközben, mint jajkiáltó ima, mint könyörgés csendül fel az ének:
/1/Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd. Fájdalmak útjain Mindig feléd. Ó sok keresztje van, De ez az én útam, mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd.
/2/Ha este száll reám S csöndes helyen álomra hajtanám Fáradt fejem: Nem lesz hol nyughatom, Kő lesz a vánkosom, De álomszárnyakon Szállok feléd.
/3/ Szívemtől trónodig Mily szent csoda Mennyei grádicsok Fényes sora, A szent angyalsereg mind nékem integet; ó, Uram, hagy megyek Én is feléd!
/4/ Álomlátás után Hajnal ha kél, Kínos kővánkosom Megáldom én. Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem, Uram, hozzád vigyem, Mindig feléd!
/5/ Csillagvilágokat Elhagyva már, Elfáradt lelkem is Hazatalál. Hozzád ha eljutok, Lábadhoz roskadok: Ottan megnyughatok Örökre én! / Adams F. Sára, 1841 422. zsoltár/
Az önvád. Hogy nem törődtem vele eleget. Hogy nem hallgattam rá mindig. Hogy nem kényeztettem. Hogy nem szerettem eleget. Hogy oly sokszor megbántottam. Hogy unokáit nem taníthatja már. Hogy nem érte meg, hogy én is írok. Ő értékelte volna. Hogy nem írtam le életét, nemes tettei hosszú sorát. Hogy nem lettem szent lelkének méltó utóda.
Már minden hiába. Többé nincs közöttünk. Édesapa hiányzik. Nagyon. Nagyon-nagyon!
Az utódok. A nemzett, megszületett öt gyerekből három él és virul. A hét unoka él és virul.
A drága feleség él, de már nem virul. Nem. Nem virul. Soha többet nem virul, csak él. S áll. Áll csendesen minden nap sírod előtt. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel, hóban-szélben, napsütésben vagy jégverésben. Csak áll és némán morzsolja lelkében imáit. Áll és elmerengve néz. És számolja a napokat, az éveket, mennyi múlt el az óta? Áll és elmerengve néz. És számolja a napokat, az éveket. Mennyi van még hátra? Mikor látlak újra, ott fenn a mennyekben? Mert TE, csak ott lehetsz.
Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő szent neve!
Keszthely 2007-11-11
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!