Nem emlékszem már arra,
hogy hőségben tobzódó nyár volt,
vagy a tavasz millió szirmával csókolt.
Arra sem, hogy a nap kelt, vagy lenyugodott.
Arra igen,
hogy tündéri lényed előttem ragyogott,
hullámzó kebleid felett blúzod csillogott
s én azt dadogtam:
nem merek hozzá nyúli ilyen drága holmihoz...
Hangod fényként, árnyékot sem vetve suhant,
mikor kacagva mondtad: akkor nyúlj alá.
Már fogtad is a kezem és vezetted
rejtett, selymes ösvényeken, köldököd udvarán át
szíved dobbanásaitól megrezdülő hegyeid ormára,
csibészes tekinteted fonta mentőkötelem,
suttogtam füledbe, mily szép ez a szerelem,
de csókod ajkamra forrasztotta a szót,
mi hagytuk máskorra a mondanivalót.