Bekezdések és tények, emberi életekből való kiragadás, önmegtalálás, beteljesülés – boldogság. (fikciók)
1983… megszületik Tamás.
Már óvodában kiemelkedik valamiben, ő valamiben más, mint a többi kisfiú és kislány.
Aztán a múló idő nem csak a digitális órák kijelzőjén változik, telik-múlik az életben is, hiszen annak a mértékegysége, mi mögötte vánszorgunk, mint minimálbérből tengődő kísérő.
Általános iskola, valamiben más, mint a többi fiú és lány. Tanul és edz, rengeteget fut, és sokat olvas. Apja edző, anyja magyar-törtélem tanár. Nincsenek barátai, senki sem beszélget vele, senki sem foglalkozik vele, az iskolai szünetek éppen ugyanolyanok, mint maguk az órák, csak az órák között áll, míg az órákon ül. A közös egyetlen szembetűnő tény, mely egész életét soron követi: egyedül.
Jó fizikuma miatt, melyet apja kemény edzéseinek köszönhet, vele nem játszanak, de nem is bántják. Elkerülik, nem értik meg, nem is érthetik.
Iskolába, ahogy lépdes felfele az osztályokban úgy telnek az évek, és úgy lesznek egyre keményebbek a megaláztatások a kicsikkel szemben. Ez történt akkor is mikor Gábort akarták a suli után az osztálytársai egy szemétkonténerbe dobni, mert ő cigány és a szemét között majd érezheti az anyja ölelését. Ez azért volt nagyon gonosz, mert tudta hogy Gábort és húgát apja neveli, mióta meghalt az anyja. Gábor igaz, hogy sötétbőrű srác volt, de apja sokat dolgozott, hogy fia minden reggel tisztán, frissen mosott és vasalt ruhában jelenjen meg. Tamást ingerelte az e fajta gonosz tréfa, apja kimerítő edzésein megtanulta mi az a kitartás, milyen nehéz bizonyítani olyasvalakiknek, akik elvárásai magasak. Először csak szólt, majd gáncsolt, rúgott és ütött. A négyszemélyes társaság csak hamar szerte futott, mikor látták Takácsot, a legerősebb fiút a bandából, amint földre rogy és az idegesen kiabáló Tamás még a földön is rugdossa, majd csuklójára tapos, hangosan kattanik, Takács elájul a fájdalomtól.
Na de most aztán fussunk! - kiáltotta Gábor és megragadta Tamás karját. Végig rohantak a templom mellett, át a nagyparkon. Ki a romos házakhoz, ahol az új lakótelep épül. Gábor fuldokolt és levegőért kapdosott, Tamás látszólag el sem fáradt, ám idegesen rugdalta a vakolatot, s mögötte a penyhedt téglát. Életében először félt, mert tudta ennek következményei lehetnek. Ha nem is veri meg az apja a történtek miatt, de abban biztos volt, hogy még keményebben kell edzenie, amit nagyon utál. De ha egymás között rendezik el felnőttek módjára, nos, akkor egy kiadós verés vár rá, de az apjától jobban félt.
Ám soha nem derült ki, nem bántották sem őt, sem Gábort.
Takács meg azt hazudta otthon, elesett a romos házaknál és ott ment szét a csuklója ott repedt meg két bordája. Hitetlenkedtek a szülők, tudták falaz a fiúk, de nem volt mit tenni, Takács büszke gyerek volt és felnőtt módjára tűrte az elvesztett viadalt. Gábor nagyon hálás volt és meglepődött a segítségen, s mint kiderült nem ez volt az első megaláztatása. Jó barátok lettek többször is kérte, hogy suli után együtt menjenek flipperezni a közeli bárba, vagy moziba.
Tamás szívesen ment volna, de edzése volt mikor meg nem akkor tanult. Rákos édesanyja különösen szomorú szemmel vette tudomásul, ha hármasnál rosszabb jegyet vitt haza a fia történelemből vagy magyarból. Tamás szerette anyját, tudta a betegség végzetes, és ha tehette; örömet szerzett neki. Gáborral a barátságuk nem laposult el annak ellenére, hogy csak az iskolában voltak együtt. A romos házak helyén lakótelep épült és megkezdték a középiskolát, Gábor hívta Tamást koncertekre discoba ismerkedni, de hogy a pár éve megismert jó barátja anno így most is az edzésekre hivatkozva nem ment sehová csak az apja edzőtermébe. Tamás apja élsportoló lett volna, fantasztikus futó volt, de egy versenyen bekövetkezett baleset miatt térde megsérült és soha többet nem edzhetett. Jobb lábára sántított is. Közben voltak versenyek melyeken Tamás jól szerepelt de mégsem érezte a siker ízét. Úgy érezte nem ilyen életet szeretne. Tetszett neki egy osztálytársa is, de apja szigora miatt nevetség tárgyává vált talán a lány előtt is. Még jobban visszahúzódott, s mikor nem edzett és nem tanult akkor anyjával törődött, aki már nem tanított, állapota folyamatosan romlott, és ahogy kezdte elveszíteni az anyai szerepét, úgy vette át férje azt is és töltötte fel atyai szigorral. Mikor Tamás nem ment el az edzésre apja nadrágszíjjal verte el, de csak a hátát, a lábát soha.
A lábaid tökéletesek! A győzelem mozgó pillérei - mondogatta. Aztán Tamás anyja kórházba került, már vállalni kellett a kemoterápiát, amivel meghosszabbította volna hátralévő életét, ám férje nem engedte. Esténként gyakran mondogatta: a fiúnak látnia, kell a kitartást. Aztán sor került egy műtétre, amely nem sikerült és rá két nappal meghalt. Megviselte az apát is és a fiát is. De a családfő méltó jogon mégtöbb edzésre kötelezte a lelkileg megtört fiát. Úgy gondolta a futás feledteti a traumát, erősíti a lelket és edzi a testet. Tamás egész estéket futott át. Kifulladásig. Majd levegőig kapdosva sírni kezdett. Látszólag igaza volt apjának. De Tamás legbelül egyre idegesebbé, ingerülté vált. A lány, aki tetszett neki…. Nos. Niki tette neki az utolsó kaput. Azt mondta neki egy beszélgetés után:
- Tamás te helyes, sportos, és okos srác vagy! A nők szeretik, ha egy férfi fut utánuk, de te csak erre vagy képes!
Tamás hazament, belül sírt, de kívül nem lehetett, nem volt látható. Ő egy sportoló, akinek áldozatokat kell hoznia céljai elérésének érdekében, csak éppen az eddigi 17 éve mind az apja céljai voltak. Este bejelentette: abbahagyja nincs több edzés. Apja ordibált! Bántó dolgokat vágott fia fejéhez, miután kiderült, hogy a lány véleménye tántorított el a futástól. Apjának a nyála fröcsögött, eszeveszettül gesztikulált és emelgette a kezét. Majd kicsúszott egy meggondolatlan mondat:
A nők csak pinák, arra valók, hogy megdug őket, gyereket szüljenek. Nem értik ők a versenyek lényegét, féltékenyek rád, mert ők csak addig viszik el, hogy szüljenek. Anyád is ilyen volt. Arra volt jó, hogy megszüljön téged, egy csodálatos sportoló, aztán meg féltékenykedett és járt a pofája, hogy te jobban szereted a futást, mint őt!
De apa! Én gyűlölök futni! - mondta Tamás, és apjára borította a konyhaasztalt aztán edényeket vágott hozzá. Minden, ami a keze ügyébe került. Közben sírt és ordított, ugyanazt ismételte: Én gyűlölök futni! Én gyűlölök futni! Gyűlölök, gyűlöllek! Érted?
Ezt hajtogatta, amikor a szomszédok a nagy lárma végett kihívták a rendőrséget, és bilincsbe verve vitték el a 17 éves fiút, aki a felismerhetetlenségig rugdalta apját…


Tapasztalat, hogy a szülő előszeretettel erőszakol rá dolgokat a gyermekére, amiket ő nem tudott teljesíteni az Ő életében. S mikor a gyermek megfelel az eléállított feladatoknak, a szülő büszke rá, de valójában ez szülői igazolás, amolyan önigazolás.
Ő milyen jó anyuka vagy apuka, hogyha a fia vagy a lánya képes volt rá, akkor ő is az lett volna rá anno (az én vérem!).
Rengetegszer van az, hogy a környezetünk dönt helyettünk, vagy a környezet döntése alapján döntünk úgy ahogy. Van, hogy a gyermek nem képes venni az elégördített akadályokat, holott a képességei megvannak rá, ilyenkor ez rengetegszer azért van, mert csak a mi vágyainkat és álmainkat próbálják teljesíteni és nem a sajátjukat. Rengetegszer van, hogy a jóindulat csak teher.
Az ilyen gyerekek hamar elhagyják a családi fészket, hogy saját vágyaikat és álmaikat teljesíthessék az életben, élhessék az életüket, de az élet is elvárásokban mutatkozik meg, és ráébred arra, amit a gyermekkorában nem tudott megvalósítani azt felnőttként sem fogja tudni elérni és felvállalni. Amíg a szülői álmoknak felelt meg addig nem bírta a sajátjait, de majd az ő gyermeke meg azokat fogja, ha tudja…
Ez egy szörnyű körforgás melyről nem szeretünk beszélni, tagadjuk és az olvasottak alapján, azt mondjuk, hogy nem ilyenek leszünk. Pedig az egész egy pöttyös labda a térről, akinél van, annak kell belerúgni, megfelelni, az nem bírja élni az életét úgy, ahogy lehet, vagy ahogy szeretné…
Ügyeljünk arra, hogy gyermekünknek a legjobbat adhassuk meg, de ne ráerőszakoljuk rá, mert ami a mi életünk, az csak részben az övé!