A fák most sötétek és csendesek, a lámpák kiabálnak.
A szomszédszobából alapzaj beszélgetés. Én meg itt ülök
hallgatva a belőlem jövő semmit, csöndes mint a sínek a vonat után.
Emlékek száguldanak - megint - két olvasás közt.
Kint fáztam, itt belülről fázom.
Mint egy csarnok koncert után, egy épp becsukott könyv,
egy kiivott pohár, az elnyomott cigid, egy elzárt csap, egy kitörölt kép.
Éjjel hallgatva az órák kattogását, fekve
farkasszemet nézek a vaksötéttel, másnap pedig álmodom.
Plakátaim néznek rám magányosan ázva-fázva,
szegeim viszont jég helyett dobozban alszanak. Csöndben.
Várok. Mert jobbat nem tudok. Várok, hogy elmúljon
a káosz, hogy újra szóljon a zene, kinyíljon a könyv,
égjen a cigid, folyjon a csap, meglegyen a kép.