Tarja Turunen koncert
PeCsa, 2007. november 27.



Megjelent Tarja szóló pályafutásának második nagylemeze, a My Winter Storm album, melynek bemutatása apropóján az énekesnő és zenészei egy tíz állomásos „Warm up” koncertsorozat keretében jutottak el Budapestre és kápráztatták el a nagyérdeműt november 27-én.

Írásom némiképpen úti élmény beszámolóként is felfogható, így aki csak is és kizárólag a koncert méltatására kíváncsi, az haladjon lejjebb a dőlt betűs részig.

Amikor egy jóhiszemű vidéki el akar menni a „big city”-be (Budapest) és nem rendelkezik helyismerettel, mit tesz? Busz/vonat menetrendeket nyomtat eszetlenül. Meg kiveszi a könyvtárból a Budapest térkép c. könyvecskét. És akkor mit tesz, mikor kiderül előző nap, hogy a koncert napján Volán sztrájk lesz, ami érinti a vonatpótló buszokat is, meg a helyi járatokat is? El kezd parázni, még akkor is, ha szolidáris a sztrájk tényével, mert az éppen érthető okból történik. Nos, ezzel a problémával gondolom többen is szembenéztek azok közül, akik vidékről akartak eljutni a koncert helyszínére. Nekem speciel szerencsém volt, mert a kollegáim közül valakinek budapesti fuvarja volt aznap és el tudott vinni autóval. Ha nem így történik, fogalmam sincs odaértem-e volna. Mivel pontosan a célállomásnál (PeCsa) szálltam ki az autóból, még a helyi közlekedést is megúsztam Budapesten, ami a rémálmom. Viszont ez okból kifolyólag már délután 13 órakor ott dekkoltam a PeCsa előtt jó pár szatyorral. Tehát elmondhatom, hogy én voltam az első, aki a koncertre érkezett! :) De ez sovány vigasz volt a fagyos időben, amikor mászkálni sem nagyon volt kedvem a sok pakk miatt. Sorra vettem a lehetőségeket: a közelben van egy „meki”, a Közlekedési Múzeum, egy kis söröző hely a PeCsa-val szemben a Park másik felén és ott van a Vajdahunyad vára, amint azt a sörözőbe elmondták. És ott van még nem messze a Szépművészeti Múzeum, a Hősök tere stb. Miután körbesétáltam a parkot, kissé átfagyva bementem a kis sörözőbe, amely az elmúlt két évben pozitív változásokon ment keresztül. Itt maradandó élményben volt részem, olyan történésnek voltam tanúja, amit csak művész filmekben vagy vígjátékokban láthat az ember. Mikor először tértem be, láttam, hogy négy idősebb bácsi ül a sarokban nagy vidáman sört szürcsölgetve nosztalgiáznak, pletykálnak, ahogy az történni szokott pár pofa sör mellett. Míg a teámat szürcsölgettem és újságot olvastam, fél füllel odafigyelve rájuk is, kiderült, hogy hetente egyszer összegyűlnek, és mindenki fizet a többinek egy kört. Mikor másodszorra mentem vissza egy újabb körséta után megnézve a környék nevezetességeit, még mindig ott vidámkodtak és egyszer csak feltűnt, hogy a pultos fiú (Viktor) egyesével kíséri ki őket a WC-re. Ekkor láttam, hogy mindegyik napszemüveget viselt, és leesett a tantusz, ami addig nem tűnt fel, hogy nem látnak. Mikor befejezték az iddogálást, Viktor kézen fogta az egyik bácsit, a többiek pedig láncszerűen csatlakoztak és kivezette őket, majd pár perc után visszajött. Kérdésemre elmondta, hogy a szomszédban van a Vakok Intézete. Ez az eset számomra eléggé tragikomikus volt és egyben hihetetlen, hiszen nem a sorsukon kesergő emberekről volt szó, hanem vidám idős bácsikról, akik gyerekként élvezik ezeket a csevegős, sörözős délutánokat. Így telt a délutánom, mígnem megérkeztek a barátaim, akikkel a koncertre mentem.

A koncert előtt mindenki a szokásos ellenőrzésen ment keresztül. A ruhatári cécó után kellemes élményben volt részem: mint a csitrik, odamentem a lányokhoz, akik a ruhatár felé irányították az embereket, és kértem tőlük egy olyan posztert, amelyet a Tarja koncertről függesztettek ki, nem akartam letépkedni a kint lévőket. Nagy meglepetésemre nagyon barátságosak voltak, nem fanyalogtak és egyből kértek nekem egyet a recepción, és kaptam egy még érintetlen példányt. Ez úton is köszönöm :) Mániám, hogy valamilyen emléket szeretek magammal hazavinni a koncertjegyem mellé.
Az elő zenekar a Gyöngyvér nevű formáció volt, akiket ott hallottam életemben először. A zenéjük és az énekes hangja egyértelműen a HIM dalaira emlékeztetett, de az énekes orgánuma jobban tetszik, mint Ville Vallo-é. A barátnőmmel meg is beszéltük, hogy az énekes hangjához inkább egy progresszívebb zenei hátteret tudnánk elképzelni, amiben ütősebb lenne. Úgy véltük, hogy a dobos nagyon kitett magáért, a gitárjátékokról meg megoszlott a véleményünk, de abban egyetértettünk, hogy a dalok ebben a formában csak a fenti két pozitívum miatt élvezhetőek. Az én ízlésemnek kissé unalmas volt zeneileg, de ez csak szubjektív saját vélemény. Viszont ha fejlődőképesek és kissé önállóbb utat találnak maguknak, lesz belőlük valami.
Mikor ők elhagyták a színpadot megkezdődött a feszült várakozás. Mikor készen állt a színpad a cserére, leeresztettek egy átlátszó fehér leplet a színpad elé, amely eltakarta a „kilátást”, de az árnyak látszottak mögüle. Így történt, hogy valaki elkezdte szórakoztatni a népeket a kezével árnyjátékot adva elő. Eme vicces jelenet után is egy ideig várakoztattak minket, páran ingerültek is lettek, volt aki azt kiabálta, hogy „Britney, Britney Spears!” :) Majd mikor a tömeg erőteljesen kórusban elkezdte kiabálni Tarja nevét, akkor megjelentek a zenészek. Tarja gonoszkodva kicsit tovább növelte a feszültséget, még egy kicsit várakoztatott minket. Majd felcsendült a „Boy and the Ghost” eleje és ő nagy tömegováció közepette bevonult és elkezdett énekelni a lepel mögött, akik szemből nézték, csak a körvonalát és a mozgását láthatták. Ez a dal hatásos belépőnek bizonyult, hiszen csak a dal közepe után hullott le a lepel, mikor is kiteljesedett a zenei kíséret és csatlakozott a dob meg a gitárok. Pontos tracklistával nem tudok előrukkolni, hiszen csak kíváncsi rajongóként voltam jelen és nem jegyzeteltem. Tarja a dalok között azt is elmondta, hogy minden koncert más, amely igaz is, mert a koncertek óta eltelt rövid idő alatt összehasonlításképpen meg lehet tekinteni a youtube.com oldalon a berlini koncert felvételeit is. Sőt, két nappal a koncert után már a budapesti felvételek is fellelhetőek voltak ugyanott. Rendkívül érdekes volt számomra megtekinteni ezeket a felvételeket két okból is: egyrészt árulkodóak a felvételek minőségi különbségei (a berlini felvételek minőségüket tekintve élvezhetőbbek), viszont nálunk „bejáratottabb” volt a show-műsor és a közönség is sokkal lelkesebb volt, mint Berlinben, ez látszik a felvételeken. A berlini felvételen még látszott, hogy az az első közös fellépésük. A MWS albumról a legtöbb dal hallható volt, amit érdemes megemlíteni kiegészítésképpen, hogy a Nightwish korszakból is hozott egy-két dalt, ami várható volt. Egyet az Oceanborn albumról, a Passion and the Opera c. dalt, amelyet a fiúk jól megspékeltek a végén, elénekelte továbbá a Walking in he Air-t, az Operaház Fantomját (az öccsével, aki nagyon is figyelemreméltóan teljesített), valamint óriási meglepetésként, amire én személy szerint nem gondoltam, a Once albumról a Nemo c. slágert. Szerintem ez a dal a Nightwish munkásságának nem a csúcspontja, viszont tény és való, hogy ezzel váltak szélesebb körben ismertté, tehát joggal hihette Tarja, hogy ennek örülni fognak a népek. Örültek is. Ami kimaradt az albumról: The Reign, Die Alive és a Minor Heaven (ez utóbbit nagyon fájlaltam). Amiről még nő lévén említést kell, hogy tegyek, az Tarja „toalettje”. Eddig is megszokhattuk tőle, hogy egy rendkívül jól öltözött hölgyemény, akinek nem kell a szomszédba mennie, ha egy kis stílusosságról van szó. Megőrizte azt a szokását a „régi” időkből, hogy gyakran váltogatott gúnyát a koncert alatt. Éppen ezért egy-egy dal végét igen csak elhúzták és szinte már pszichedelikus atmoszférát teremtettek.
Összességében a MWS Tarja eleven előadásában nagyon is élt a színpadon, szó sem volt jégkirálynő szerepről, meg üvegbúra alatt magában és magának énekelgető énekesnőről, ahogyan azt pár MWS kritikában megfogalmazták. Még a Poison c. feldolgozás is rendkívül feelinges volt a színpadon, amely alapvetően nem a legerősebb pontja az albumnak. Ahogyan azt el is vártam Tarjától, menetközben bemutatta a zenészeket, nem kis megbecsülésről téve tanúbizonyságot. Számomra úgy tűnt, hogy ez a megbecsülés teljes mértékben kétoldalú. Egy rendkívül élő és energikus előadást láthattunk. Ígéretet kaptunk arra is, hogy jövőre megint eljönnek. Én ott leszek! :) Aki pedig kíváncsi arra, hogyan nyilatkozott a magyar közönségről Tarja, elolvashatja a www.mywinterstorm.com oldal blogjában.

Kemény három óra alvás után a hazafele utam során is szerencsésnek bizonyultam, ugyanis mondhatni, egészen a Déli pályaudvarig vezető utolsó metróig „fogták a kezem”. A kinyomtatott MÁV menetrendem alapján a jegyvétel után elfoglaltam a helyemet a vonatomon. Már félálomba voltam, mikor jött a kalauz és én teljes lelki nyugalommal adtam át a jegyemet. Majd mikor sóhajtva úgy nézett rám, mint ha én lennék E.T., akkor sejtettem, hogy valami nem ok. Én lúzer, nem megfelelő jegyet vettem arra a vonatra, amit kinéztem és ami a legrosszabb, meg sem néztem, mi áll a jegyen. Ergo jegynélküli utasnak számítottam szabály szerint, holott volt egy jegyem, amit kifizettem. A lényeg, hogy a célállomásomra szólt ugyan a jegyem, csak egy másik irányba. És mikor kiderült, hogy abba az irányba is ment volna egy vonatom korábban, amit nem is listázott ki az elvira.hu, akkor teljesen összeomlottam. Ezt látva megsajnált a kalauz bácsi és nem parancsolt le a vonatról, sőt később még ő próbált felvidítani, mikor arra mászkált a későbbiekben, mindig szélesen vigyorgott, mert én padlót fogtam és ez látszott is rajtam. Nem valószínű, hogy valaha is látni fogja ezt az írást, de én ezúton is köszönöm neki, hogy hullafáradtan nem dobált le a vonatról, hogy furikázzak valahogy vissza Budapestre és váltsak még egyszer új jegyet hazafelé. Miután hazaértem, 12 órát aludtam egyfolytában. És a sok macera ellenére is örülök annak, hogy ott voltam.