Kibe Szilvia éppen kilépett a teszkóból a bevásárlókocsijával, mikor megpillantotta kedves barátnőjét Plety Katalint. Katyi - Szilvia így szólítja - éppen elköszönt egy úrtól. Odatolta a kocsit Katyihoz.
- Ki volt ez Katyikám? - Kérdezte kíváncsian Szilvia.
- Hosszú történet Sziszike. - Mondta elhúzva a szavakat Katyi.
- Nem baj, ráérek. - Hát jó. Tíz évvel ezelőtt együtt dolgoztunk a Logiszti Kft-nél, tudod ahol én még mindig árúcimkéző vagyok. Visze Márk már akkor is lusta és elégedetlenkedő volt. Mindig azt hajtogatta, hogy: én többre vagyok hivatott, nem ez a hülye árupakolgatás való nekem. Folyton panaszkodott, pedig csak a kamionról kellett békával az adott árut áttolnia az újracímkézőig. Káromkodva jött, minden egyes fordulóban újabb csúnya szót hallhattam tőle. A lustaságáról már nem is beszélve. Képzeld, képes volt egy helyben ülni két óra és huszonhárom percen keresztül.
- Katyikám ezt te honnan tudod? Lemérted? - Tágra nyílt szemekkel kérdezte Szilvia. –Sziszi azért nekem sem adtak mindig munkát a kezem alá. - Mondta mosolyogva Katyi. Folytatta, mintha fontos előadást tartott volna. Még a mosolyt is letörölte az arcáról.
- Aztán egyik nap nem jött. Szinte hiányoltam a káromkodásait. No meg olyan vicces volt, ahogy rugdosta a dobozokat, pedig senki nem háborgatta. Nem hallottunk felőle éveken keresztül és én most ismertem fel, ahogy idejött hozzám. Sokat változott, de a munkája még mindig ugyanaz. Azonban örül, ha van cipelnivalója és már nem káromkodik. Úgy tűnik legyőzte a lustaságát az évek folyamán. Képzeld Sziszi, milyen lelkesen jött ide, hogy elkérje a bevásárlókocsit, hogy visszavigye. Ez az új munkája, fordulónként száz forintot keres...
- Ejha... - Sziszi csak ennyit nyögött ki, majd hátranézve figyelték, amint Visze Márkot épp elzavarja egy fiatal házaspár, amikor megpróbálja elkérni az üres bevásárlókocsijukat.

Alsónémedi; 2007. november 29.