Felszálltam a 17-es villamosra a Margit-híd budai hídfőjénél. Reggel volt, zenét hallgattam és elmélkedtem. Megszólalt az ajtók csukódását jelző csengő. Alig hallottam, mert közben a zene szólt a fülemben. Figyeltem az embereket, akik megtáltosodva rohannak a még nyitott ajtók felé, és amikor már a lépcsőn vannak, lelassulnak, ezzel akadályozva a többi próbálkozót.
Megpillantottam egy hölgyet, kedves arcú, ötvenes éveiben lehetett talán. láttam rajta, hogy erősen igénybevette ez a tolakodás. Igen szaporán vette a levegőt. Úgy gondoltam átadom a helyemet. Lekapcsoltam a zenét. Felálltam és megszólítottam.
- Tessék leülni. - Kezemet a vállára téve, mosolyogva a szemébe néztem. A hölgy elkezdett hagosan levegő után kapkodni. Már-már arra gyanakodtam, hogy rosszul van. A következő gondolatom az volt, hogy biztos valami "kandikamera". Zaklatott fejjel körbenéztem, de mindenki értetlenül bámulta az azóta hangos nevetésbe átformálódott levegő utáni kapkodást. Arról nem is beszélve, hogy egy határozott hátbaverést is kaptam. Egyet és erőteljeset. Őszintén szólva megdöbbentem. Nem tudtam felfogni, hogy ez most jó vagy rossz. Aztán végre megszólalt:
- De honnan tudtad? Pont ma lettem nyugdíjas.