Évek óta már azon a helyen lakom, ahol régóta les rám halálom. Nem is tudom mikor kezdődött el, talán amikor szeretteimtől elmentem haraggal, mert nem engedtek, túl korán vagy túl későn el maguktól. Lényegtelen ez már, így csak maradtam a négy fal között, egy szobával, egy konyhával és három lépcsőfokkal. A bejárati ajtóra néző három veszedelmesen éles téglalap, melyet az emberi gondolat járáskönnyítésére tervezett, hogy könnyebben hidalhasson át olyan akadályokat, amik eddig lehetetlenek voltak. Mint megannyi más. De nekem maradt csak a Három Sötét Lépcsőfok. Problémáim egy ideje úgy roskadtak rám, mint óriási kártyavár, mely alatt én álltam a harmadik lépcsőfokon és vártam, mikor hull fejemre az ítélet. Napjaim szüntelen monotonság közepette mindig megüti szemem és fülem egy halk nesz, egy lassú villanás onnan, melytől velőm beleremeg. Az egész házat bejárva sehol máshol nem tapasztalom, csak azon a három átkozott lépcsőfokon. Akárhova megyek máshol is látok lépcsőfokokat, sok három lépcsőfokokat, de az illúzió csak rövidke mi akkor ér, elszáll akár a köd. De otthon újra várnak, hogy újabb kábulatba ringathassanak.

Valamelyik éjjel kezdődött, hogy az őrületbe kergető neszeken túl, ezekhez egy halk szó társult, melytől megannyiszor görcsösen ragadtam meg lepedőmet. Hívott halkan szelíden, majd hívott durván ocsmányan. Szemem le nem csuktam csak elfordultam, hogy ne lássák azok, hogyan szárad ki pupillám, ahogy figyelem a három ostoba lépcsőfokot. Reggelente kelve és menve, éreztem, ahogy láthatatlan ujjak érintik meg sarkaim, ahogy rajtuk elhaladtam. Finom érintések voltak ezek, de semmihez sem vehetőek, csak a lábaim vittek mindig túl rajta, mert agyamat blokkolta, e sötét udvarlás a három gyöngéd lépcsőfoktól. Újabb nap, újabb éjjel, nem bírtam meg kellett nézem mi hív engem oly erősen. Halkan lopakodtam a lépcsőfokokhoz, hogy fel ne ébresszem az alvó bestiát, s megpróbáltam lehaladni rajta, gondoltam. Talán a döbbenet, amit akkor éreztem, amikor egy vézna kéz nyúlt lábam után és erősen megmarkolva, testem a tehetetlenségtől zuhanva esett alá. Arcomat földhöz vertem és kifakadt a vérem, s mindeközben újabb karok ragadták meg elhidegült lábaim és húztak be maguk, a lépcsőfokok közé. Kapaszkodtam, tört a körmöm, ahogy görcsösen belevájtam a talajba, de mit se ért ez ellen, az erős végtagok szorításából nem volt kegyelem, s csak egyre beljebb mentem. Cafatonként vált köddé lábaim, éreztem minden tépést húsomon, törést lábamon ordítottam és féltem, s hátra nézve csak gonoszul figyelt a három pokoli lépcsőfok. Derékig elnyelt az iszonyat, s újabb karok nyúltak ki abból és egy erős szorítással összepréselték testemet, hogy beférjek a lépcsőfokok közé, közben érezve, ahogy repedt bordáim a tüdőmbe süllyednek, vért köhögve fel. Nem élek, csak a fejem tart már ki, s utolsó pillanataimmal nézem, ahogy a padlón száradt vért is felszipkázza, s rámterül a sötétség fátyla. Félek, még holtamban is. Lelkem bolyong valahol a rettegéssel szőtt pókhálók közt, keresve kiutat, vagy csapdát, s darabjaim örök táncukat járják gyomrában, a három létetlen lépcsőfok szájában.