A sötétségben homályosan világítottak a holografikus fények a teremben, többiek mereven bámultak a semmibe, vagyis ha látni lehetett volna a szemüket, amit egy VR szemüveg takart. Én nem vettem fel mégis mereven bámulok a sötétségbe. Nem tudom, valahogy nem volt kedvem ehhez az egészhez. Még mindig fáj apám elvesztése, pedig két év telt el az óta. Ez a háború felemészt mindent, amit szeretek. A sok ismerős és apám, ez már több a soknál. Emellett elvárja anyám, hogy nyugodtan tanuljak, ez szinte lehetetlen. Ezt így sokáig nem tudom folytatni, és ez az egész múlt heti esemény… még most is csak töredékekre emlékszem.
Valami iszonyatos elől menekültem ki a házunk elé, és annál is tovább, egészen le a tisztásra oda, ahol két hete, egy menekülő dermor hajót lőttek le. Miközben lefelé haladtam, emlékképek jutottak eszembe, fájdalmasak, túl fájdalmasak… azt hiszem elvesztettem a külvilággal való érzékelésemet, álomszerűen lebegtem tovább emlékek közt; egy boldog család, aztán sötétség. Nem tudom, meddig feküdtem, villanások, képek ugrottak elő, és hosszú, kibírhatatlan fájdalom…
A szállítóhajó roncsai fenyegetően emelkedtek ki a zöld fűvel borított földről, sötétek voltak és hidegek, együttal visszataszítóak is, akárcsak készítőik. A hajó elülső része nagyjából épen maradt, egy dermor ork elszenesedett hullája bámult ki sötéten a félkör alakú pilótafülkéből. A hajót rengeteg törp és emberi hajó roncsai alkották, ezzel bizarr egyveleget alkotva. Az éjszaka a részleteket homályba burkolta. Egy tisztáson feküdt a hajó, vele szemben egy kisebb domb állt. Vad zihálás és átkozódás közepette rohantam le az oldalról. Arcomba vágott a hidegen süvítő szél, egészen átjárt a hideg. Ahogy egyre közelebb értem a hajóhoz, valami lelassított. Iszonyatosan fájdalmas hang szólalt meg a fejemben és utasított arra, hogy oda menjek. Lábaimat már nem én irányítottam, tehetetlenül vonszoltam magam előre, egyenesen a bizarr hajóroncshoz. Lépéseim inkább egy őrültéi voltak sem, mint önmagamé. Elmosódott minden, csak villanásokat láttam az előttem álló szörnyűségből. Hallottam lélegzésem tompa, torz zaját, látni véltem, ahogy lassan átalakul előttem a hajóroncs. Felvesz egy eltorzult fejformát, amely beszélni kezd hozzám. Szörnyű szavak voltak azok, amelyeket az a fej említett, és én csak haladtam felé akaratmentesen. Majd ez az álomszerűkép, hirtelen elpárolgott, s tehetetlenül zuhantam a földre.
Ekkor végképp elborult az elmém, szemem könnyezett, öklömmel a földet ütöttem. Egy belső hang unszolására, mégis felültem, és kutatni kezdtem az után a tárgy után, ami elbotlasztott. A keserűség elmúlt, csak a tárgy megtalálása létezett számomra. Túl sötét volt, így csak tapogathattam. A vizes fű közt néha megbotlott a kezem, egy-egy fémdarabban. A sötétségen hideg, kék fény világított át, közvetlenül előttem. Egy deformált tojáshoz hasonló dolog adta azt. A felületét gépi és organikus formák díszítették. Először hátrébb húzódtam, de túl erős volt bennem a kíváncsiság, nem tudtam ellenállni a tárgy félelmetes hívásának. Utánanyúltam és felemeltem, érintése kellemes és puha volt, mégis masszívnak érződött. Miközben magamhoz emeltem, egyre fényesebben világított. Majd egy villanás… egy pillanattal később már a földön feküdtem, testem vadul rázkódott, nem tudtam parancsolni magamnak, túl erős volt. Egy rángással a hasamra feküdtem, szemem sarkából láttam, ahogy a tárgy fénye tompul, néhány helyen fénynyalábok nyúlnak ki, majd megkeményedtek, és a valami lábra állt. Éreztem, ahogy felmászik a hátamra és egy éles, hosszú fájdalom következett. Kettészakad a bőröm a nagy hő alatt, éreztem az égett hússzagot és a mérhetetlen fájdalmat. Még akkor is a tudatomnál voltam, amikor rátekeredett a gerincemre, iszonyatos fájdalom közepette. Majd az agyammal létesített követlen kapcsolatot, csápok nyúltak a legmélyéig. Hallottam a fejemben, ahogy beszél nekem egy ősi elfeledett nyelven, nem értettem mégis válaszoltam rá ugyanazon a nyelven, bár nem voltam tisztában értelmével. Aztán abbamaradt minden, és kimerülten beletemetkeztem a sötétség jótékony ölelésébe…
Csak órák múlva keltem fel a földről. Amikor kinyitottam a szemem, ugyanazon a tisztáson feküdtem, amellett a visszataszító roncs mellett. Felálltam és visszatértem az otthonomba. Még mindig nem vagyok tisztában vele mi történhetett… De, de nem mondtam el senkinek…

Egy szelíd dallam áradt szét a folyosón, egészen lágy volt, de ugyanakkor ritmikája ébresztő jelleggel hatott a külső hallgató számára. Ez jelezte a VR szemüveg használatának végét. Nagy sóhajok és örömnevetések közepette vették le a VR szemüveget az ifjoncok, legtöbben hanyagul ledobták az asztalra, és kirohantak a teremből a szabadra. De egyikük bennmaradt. Az asztalra könyökölve, arcát beletemetve kezeibe ült. Majd váratlanul felállt, ekkor egy pillanatra megvilágította arcát a napfény. Ifjúkorú arcát az emlékek súlya komoritotta el. Fejét enyhén előrehajtva, hogy haja teljesen eltakarta arcát, sétált ki lassan a teremből. A folyosón odament az egyik etanulhoz, ami egy embermagasságú szekrényhez hasonlított. Csuklóját a kijelzőhöz tartotta mire az kinyílt. Ekkor oldalra esett, az esést egy gúnyos kacaj és megjegyzés követte:
-Megmondtam már neked, ha legközelebb az etanulod használod, előbb fizetned kell nekünk. Ezt most megúsztad, de legközelebb laposra verünk, fattyú!

A három srác távozott, de ő még nézte őket, ahogy elmennek, utána a semmit egy darabig, majd lassan felállt. Szembefordult az etanuljával, és fejét hozzáütötte az ajtóhoz, ezt rövidesen követte az ökle. Elementális erővel csapott a nehéz fémajtóra, mely a robbanások mellett is épen marad, de az ütés csak néma kongást váltott ki belőle. Majd újabbak követték, de az a szekrényszerűség továbbra is ott állt komoran és változatlan. A fiú ökle teljesen kipirult, néhány helyen felhorzsolódott. A következő ütésre emelte a kezét, mikor egy szörnyű emlék villant gondolatai között, szeme hidegen megcsillant, és lecsapott újra. A nehéz fémajtó a borzasztó csapástól egy arasznyi mélyen behorpadt. Ezt egy újabb ütés követte, amire már a teljes etanul behajlott. A két ütés között valami fémes dolog csillant az ökle helyén. A következő ütésre emelte a kezét, mire teljesen megzavarodott, látván rombolása gyümölcsét, karját leeresztette, és arcára újra kiült a bánat. Egy utolsó pillantást vetett a torz etanulra, majd felhorzsolódott kezére, megfordult és ugyanolyan nyugodtan elhagyta az épületet, mint eddig. Ha valaki találkozott volna vele, megállapíthatta volna, hogy valami megváltozott azon a fiún. Szemében vad tűz lobbant fel, egy ősi, elfeledett, isteni hatalomé…

Napokkal később sem tudtam koncentrálni az órákon, túl sok a kavargó emlék, ez ez kibírhatatlan, másra se tudok gondolni, csakhogy mi fog történni a jövőben. Féltem anyámat napról-napra jobban, ez az érzés ma teljesen elhatalmasodott rajtam. Nem tudok mozdulni abból a káoszból, ami a fejembe tombol… csak a gerincem ne bizseregne. Azóta a nap óta pokolian fáj, mintha ezer meg ezer karom szorítaná az egész gerincoszlopom, minden egyes csigolyám egészen az agyamig, az őrület határáig kitolva azt. Most is fáj és egyre jobban, mintha készülődne… Az orvosok nem tudták kimutatni, megmagyarázni az okát, de néha ha odateszem a kezem, tompán ugyan, de érzem, hogy mozog valami, valami… mindegy. Felálltam a folyosó padjáról és az etanulhoz léptem. Hátam mögül lépeseket hallottam, ismerős lépéseket, ismerős hangokkal ezt ugyancsak ismerős felöklelés követte, megint ők azok, soha nem hagynak békén, utálom őket. Az azt követő rúgástól, elborult az elmém, ettől a pillanattól fogva nem én irányítottam a testem, csak figyelő voltam. Az a valami elvette tőlem és bosszúra szomjazott… Jobb kezemmel belekapaszkodtam, a mellettem álló két méter magas, erősen tagbaszakadt srác lábszárát, a másikkal a mellkasa feletti összegyűrt pulóverbe kapaszkodva, felálltam s a meglepett srácot oldalra döntve, emberfeletti erővel az etanul sarkához vágtam, azonnal szörnyethalt, csak egy néma sikoly hangzott. Elszörnyülködtem, de nem tudtam ellene tenni, csak egy nyugtató, védelmező hang ismétlődött a fejemben. Engedelmeskedtem neki, nem tehettem mást… Halálnyugodtsággal a másik srác felé fordultam, az a rémülettől teljesen a falhoz passzírozódott, tébolyodott arcára kiült a vak félelem. Jobb kezemmel a torkához ragadtam. Ekkora már nem nagyon láttam, kezdett elhomályosodni előttem a világ, ahogy átvette az uralmat felettem. De azt még igen, ahogy a karom fehér fényben pulzált. A srác arca teljesen elfehéredett, haja másodpercek alatt megőszült az őrült félelemtől. Nem tudhatom, mit láthatott, az őrület káosza csillant meg a szemében. Ekkor robbanás rázta meg az épületet, hátratántorodtam, mire újra visszanyertem az uralmat önmagam felett, a srác kihasználta, s ahogy csak erejéből tellett elrohant.
Ekkor kaptam észbe, bombázzák a várost. Kirohantam az épületből, melynek már nagy része romban állt. A romok között kirohant a térre, onnan kiválóan lehet látni a házunkat. Törmelékek és holttestek közt bukdácsolva értem ki a térre.
Sokkolt a látvány… térdre estem… elszállt a remény, az otthonunk felől sűrű füstoszlop szállt fel… anyám ott volt… zokogok… fáj… miért?


A sötét égbolton keresztül vékony fénysugarak törtek át, halványan megvilágítva a körülöttünk elterülő lerombolt tájat. Az egykori csodálatos modern házak most mind a bombák martalékaivá váltak, mint megannyi fogsor, úgy ágaskodtak ki a romok a földből a vérvörös égbolt hátterében. Épp az iskolában tartózkodtunk, mikor elkezdődött az orkok mindent elsöprő bombasorozata. Az iskolától egy kilométerre robbant a egy fekete lyuk bomba de, ez is elég volt, hogy mindent elpusztítson a közvetlen közelében. Életek és még több… minden odaveszett, álmok, vágyak… Mindent elragadott a pusztulás könyörtelen keze. Csak darabokra szakadt emberi tetemek, atomokra szakadt épületek és halál maradt. Rossz erről még beszélni is. Mi a srácokkal az iskola romjai közt húzódtunk meg, ideiglenesen, már amelyikünk életben maradt. Egy ősz hajó srác rohant felénk rémülten, a lábán alig bírt állni a kimerültségtől és nem messze előttünk összeesett. Páran elészaladtunk és azonnal biztonságosabb helyre húztuk. Nagyon rémült volt, arcán az örökös borzalom és őrület egyvelegét lehetett leolvasni. Össze-visszabeszélt, nem értettem tisztán, valami fiúról beszélt, majd pokoli félelemről és egyre csak ezt ismételte: „Isten eljött, eljött értünk…”. Elkapta a kezem, iszonyatos erővel megszorította, legszívesebben ordítottam volna, de a többiek… Közel húzott az arcához és ennyit mondott csak alig érthetően: „Most… mind… meg fogunk halni… de, ez ő… akarata”. Elengedte a kezem és karja erőtlenül esett a földre, most vettem észre, hogy elvérzett egy golyó ütötte lyuk miatt, ami keresztezte a szívét. Ilyen sérüléssel nem is, élhetett volna a francba is. De az arca még mindig ugyanazt a rémületet lehetett leolvasni, istenem. Szóltam a többieknek és tovább indultunk a romokon keresztül, hátha találunk egy katonai mentőhajót.
A fejem felett égi háború zajlott. Hatalmas emberi és ork anyahajók lebegtek egymással szemben. A köztük elterülő térben, mint megannyi gyilkos darázs, vadászgépek vívták halálcsatájukat. Az orkok hatalmas hajóinak, óriási hajtóművei közül hullámokban remegett a levegő, az emberek robosztus, tiszteletet parancsoló hajói álltak velük szemben. Még ilyen nagy magasságban is milyen hatalmasak, de mindegy, tovább kell mennünk. Át kellett lépni néhány katona és bűzlő ork teteme felett. Az egyik halott katonától elvettem kissé törött távcsövét. A városi tér felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk egy nagyobb romhalmaz állta utunkat. Szóltam a többieknek, hogy felmászok és szétnézzek, ketten mégis velem tartottak. Kapaszkodó kevés volt, lassan haladtunk és elég sok idő telt el még a rom tetejére értünk. Szétnézve borzalmas látvány a szemünk elé. A kör alakú tér néhány helyen felszakadt és hullák hevertek szerteszét a felismerhetetlenségig égve, bal oldalát a térnek elfedte egy hatalmas ork hajó. A háttérben, ahol eddig virágzó város állt, most végtelen rommonstrumok meredtek az ég felé. Szörnyű volt… Elborzadásom közepette egy hang ütötte meg a fülem, nem is, inkább kettő. A hang felé koncentráltam, ekkor megláttam a tér közepére, a guggoló fiút, de nem találtam senki mást. Elővettem a távcsövet és ráközelítettem a fiúra. A távcső kierősítette a hangját. Először egy megtört síró hangot hallottam: „Anyám, miért kellett… anyám.”. Majd a rögtön átváltott komorabbra. „Nem, nem lehet… mind meghalnak… nem akarom.”. Ekkor még nem tudatosult bennem a felismerés és az őrült srác szavai. Közben az égen dúló harc, az orkok javára kezdett fordulni. A fiú egyre csak remegett, közben páran észrevették és a segítségére próbáltak sietni. Én is velük mentem volna de, de valami visszatartott, valami téboly. A srácok mihelyst a fiú közelébe értek, abbahagyta a remegést és méltóságteljesen felállt, mire ők holtan összeestek. Ekkor előkaptam a távcsövet, látni akartam mi történik, de már későn, mégis hallottam halkan a fiú felől egy töredéket: „… ez elfeledettek megoldása.”. S ez a hang tette őrületem teljessé. A hangja, mintha évmilliárdok ősi káosza mélyéről, bőgve szólalna meg, s fenyegetően intene felém. Nem bírja az agyam, s valami tudatalatti erővel markoltam a távcsövet, hogy eseménye legyek ennek a csodának… vagy pokolnak. A fejéhez kapott, közben össze-vissza rángatta és térdre esett. Egy pillanatra megmerevedett, elszorult a torkom is. Valamire várt, az arca látszott, esedezik a könyörületért, majd eltorzította a fájdalom, amit érezhetett, nem bírta tovább kifakadt, ordított, de nem csak önmaga vele együtt valaki más is. A hangja egy éles hangból, folyamatosan ment át egy gúnyos kacajba, megborzongtam, s már azt se vettem észre, hogy a rom szélén állok. Négykézlábra esett, ekkor kezdődött a rémület. A hátán a ruha megemelkedett, egyre jobban majd, kiszakadtak belőle azok az acélszerű szalagok, melyek húsfoszlányokat, vért spricceltek mindenfele. Az egész hátán, a hús közül előbújtak, és átölelték az egész testet. Mindeközben a fiú fejét lehajtva meg se szólalt, csak remegett. A lábától a kezéig mindent betekertek a kígyózó szalagok, s egybeforrtak vakító, lelken áthatoló fény kíséretében, egy isteni páncélt alkotva. Felállt most már magabiztosan, s lassan felém fordult. A z eltorzult szemvédőből, a maszkon, ömlött az isteni fehér fény, ahogy rámnézett, gyönyörű… Most már nem éreztem félelmet, semmit, csak figyeltem, mielőtt beleőrülök látni akarom ezt a csodálatos lényt. Úgy éreztem, meg kell érintenem, ő az, akit mindig is hittem… uram… istenem. Előreléptem, és éreztem könnyű vagyok, nincs súlyom… örök fény… csodálatos.


A lény aki nemrég ember volt, szétnézett, figyelt. A távolban test zuhant alá, a hatalmas romhalmaz tetejéről, könnyű testét felnyársalták a borotvaként kiálló romok. A lény nem figyelt erre, tekintetét az ég felé fordította. Megannyi hajó, kicsik és nagyok, vívták élet-halál harcukat, s annyian voltak, hogy elsötétítették az eget, melyből csak fehér és sárga villanások bukkantak ki. Éget hús szaga terjengett a levegőben, halálszaga. A lény ekkor lentebb fordította tekintetét és a feléje tartó, folyamatosan tüzelő ork trutalisok felé. Csak állt egyenesen, kővé dermedve, körülötte robbanások sorozata, mégse érte egyik se. Mintha valami láthatatlan védte erő volna. Előrelépett, majd lassan elindult az előtte fekvő óriási hajóhoz, közben folyamatosan közeledtek a trutalisok. Odaért, testén levő forráspontok közül, előtört a fehér fény, szeme most dühösen izzott és kezét behajlítva, tenyérrel felfelé fordítva ráhelyezte a hajó fém organikus testére, eltörpült a gépóriás előtt… várt. A vadászok mikor elég közel kerültek, tenyerét elfordította, s mint könnyű gyerekjátékot elhajította a trutalisok felé. Az ork pilóták fülkéjükből csak a feléjük közeledő óriási testet látták, idejük se volt kitérni. Az óriást nem állították meg a kis hajók, átgázolt rajtuk és íves pályán távolabb földet ért óriási porfelhőt hagyva maga után. Miután végignézte a kivégzést, hátralépett egyet és fél térdre ereszkedett, széttárt bal tenyerét a földre helyezte. Mostmár az egész isteni lény fényárban úszott. Az ismeretlen erő alatt a föld elkezdett vadul remegni. A közelben, az egyik halott katona még éppen maradt rádiójából ordibálás hallatszott:
- Evakuálás…-sercegés- elkezdődött, minden mentőhajónak azonnali felszállás! Isten óvjon… -sercegés.

A lény tenyere alatti földből repedések indultak ki minden irányba, a repedésekből ugyanaz a vakító fény áradt ki és terjedtek el iszonyatos sebességgel az egész bolygón. Mentőhajók szálltak a magasba, a be nem szállt embereket otthagyva a pusztulásra ítélt bolygón. Mentőhajók ezrei, anyahajók százai menekültek el a bolygóról hátrahagyva a túlerőben lévő orkokat, akik erőiket a lény feletti területre koncentrálták. Akik az utolsó menekülő hajóba ültek láthatták, az immáron majdnem fényárban úszó bolygóról egy fénypont emelkedik fel és lő ki a sötét űrbe. A bolygót körülvevő, hangyabolyszerű ork flotta ámulatából kelve megpróbálta követni, de későn… a bolygó hatalmas robbanása felemésztette a flottát és az utolsó menekülő emberhajókat. Az emberi hajók a hipertérben kerestek menedéket a fokozatosan terjedő pusztító robbanás elől.

Talán a bolygóból maradt törmelékdarabokból, vagy a szénné égett élőszövetekből átjárt egy mondat, mely azóta is generációkat legendákkal riogat:
- Elfeledettek megoldása… -