Csend borította a tájat, sehol semmi élő. Még a madarak éneke sem hallatszott. Mintha valami felfalta volna az életet. De mégis valami zúgó hang mintha átszelte volna a levegőt. Igen, tisztán hallható volt. A csend beleborzongott és zavartan tekintett körbe merről jöhet ez a ziháló lüktetés. A csendbe burkolódzott táj hirtelen mintha új életre kelt volna. Fák ágaskodtak a nap felé, langyos fuvallat borzolta a leveleket a földön. Néha felkapott egyet-egyet, felröpítette, vonszolta magával az ég felé egyre magasabbra, és akkor hirtelen elejtette. A házak cserepei vörösen izzó táncot lejtettek a tűző napsütésben, verejtékük forrásként zuhogott le az ereszről. Az ajtófélfák egymást átölelve néztek maguk elé a távolba, figyelembe sem véve, hogy mi történik odabenn. A padló a sarkoknál felcsavarodott, beljebb egy kicsit gyűrötten hullámzott. Képek mosolyogtak a falról, de a távolból zakatoló hang még mindig áthatotta és formába öntötte a még alaktalan, színeket, formákat, mozgásokat. Hirtelen a semmiből hullámként maga alá gyűrve az új életre kelt tájat zöldbe, majd később sárgába borult minden. Elsöprő ereje mozgások millióit utasította maga mögé. A kétszín egyre csak váltogatta egymást. Egyedüli valós színfoltként milliónyi pillangó reppent elő a kicsinyke ház kertjéből. A hatalmas tarka felhő ügyetlenül vergődte át magát a most mor nem is olyan hangtalan csenden, majd amilyen hamar előtűnt a semmiből, ugyanolyan hamar szerte is foszlott. De a táj ezután egy kicsit mintha vesztett volna szépségéből, kissé kifakult. Kezdett lefolyni a szín mindenről, hogy alant összegyűlve folyamként zúduljon le a hegy lábához. A tárgyak és minden más színüket vesztve, mozdulatlanul állva emlékeztek az elmúlt percek önfeledt boldogságára. Újra csend kerített hatalmába mindent, csak az a távoli furcsa hang nem bírt megszűnni. Egyre közeledett. Szinte már fülsüketítő lármává nőtte ki magát. Közeledett! Félelem költözött be minden egyes zugba. Reszketett, remegett minden. A fák, a bokrok egymás mögé bújva próbáltak elrejtőzni az ismeretlen elől, de hiába. A hang már túl közel ért. Elsuhant a közeli tölgyfa tövében vekvő úton. Dudaszó, ajtócsattanás és a hang megszűnt. Egy ember. Közelebb lépett. Valamit mondott. Nem érthetően, motyogva beszélt. Látszott rajta, jobban megrémült mint a közeli táj. Aztán valamivel a kezében elindult a kocsija felé, betette a hátsó ülésre és elhajtott. A táj követte. De a hajsza nem tartott sokáig. Megállt. Zihálva szaladt be egy ajtón. Később többen jöttek ki ugyanonnan fehér köpenyben. Az élettelen - pontosabban akkorra már élettelen - testet felpakolták egy hordágyra. Lepellel takarták le. Valamiről még beszélgettek a kocsi tulajdonosával, de már túl késő volt. Túl késő! A lepel teljesen elborította a testet. A furgon is elhajtott. A fehérköpenyes emberek visszamentek az ajtón, átadva a hatalmat a sűrű és nehéz csendnek...