Tizenegy éves voltam, amikor álmatlan éjszakáimon azon töprengtem, mi célból pofozott a Földre az Isten, és keltett ki a Nap. Igazán lelkes gyermek voltam, imádtam az életet, ugyanakkor bizton tudtam: nagy tettekre vagyok hivatott. Eldöntöttem akkoriban, hogy bele is kezdek nagyszabású karrierem építgetésébe. De nem akármilyenbe.
Legenda akartam lenni. Élő legenda.
De hogyan?
A megoldás a tévében, mely két másod perc alatt segítséget nyújtott számomra. Éppen Kovács "Kokó" István küldte padlóra egy kemény ellenfelét, mire rájöttem: verhetetlen profi ökölvívó leszek, boxoló AKAROK lenni! Fél éven belül sikerült belekezdenem magabiztosan elszánt tervembe: beiratkoztam egy klubba, és máris nekikezdtem a kőkemény edzéseknek...
Az ott töltött harmadik hónapon már olyan jól ütöttem az bal egyenest és a jobb gyomorütést, ahogy Chacon a bal horgot Kokónak. Talán ezért vonaglottam büszkén a ringbe az első edzőmeccsre, bizton tudva azt, hogy a piros sarokban sírni fog az ellenfél. "Gong", a meccs elkezdődött, azonnal bevetettem a "magam"-féle speciális manővert: gonosz mosollyal ugrottam egy "félelmetesgyorsat" az ellenfelemhez, és azonnal rálendítettem egy jobbost. Hogy talált-e, vagy sem, arra sajnos nem emlékszem. Az igazság az, hogy ezen a 4 másodpercen kívül egyáltalán nem emlékszem semmi másra. Az edző viszont, miután magamhoz tértem, azt mondta, hogy kiütöttek, éspedig a negyedik másodpercben, így, tudván, hogy nem tudok semminemű bizonyítékot találni arra, hogy ezt megcáfoljam, hát kénytelen-kellelen, hittem neki. Hazafelé szédelegve, látáskieséseim közepette volt időm azon gondolkodni, hogy az ökölvívás valóban nekem lett volna kitalálva, és nem lenne-e tanácsosabb a TV mögött harciaskodnom a távirányítót szorongatva. Mindenesetre aznap este csalódottan ültem a TV elé, és szorongattam is azt a távirányítót fogcsikorgatva: izgalmas perceket éltem át, sosem láttam még azelőtt magyar-francia futtballmérkőzést, és meglepett a 2-3 as vereségünk.
Hová süllyedhetünk még?
A közvetítő még dicsérte is a magyarokat a vereségért!
Hová lett az aranycsapat? Ohh, hisz én már akkor tudtam: ÉN leszek az aranycsapat! Így jöttem rá: vérprofi futball válogatott csapattag leszek, focista AKAROK lenni!
Egy évig kerestem a nekem való klubbot, mikor végre megtaláltam a legjobbat a városban. Így váltam 14 évesen focistává. Az első napomon bebizonyíthattam, hogy mint újonc, egészen tehetségesen tudom balra lőni a labdát, ha jobbra célzom, és többször lövök kapufát véletlenül egymagam 50 méterről, mint az egész csapat kész akarva 5 méter távolságból. Az edzőmeccsem is jól sikerült, középkezdéskor balra akartam adni a labdát, így sikerült jobbra lőnöm, ezek után pedig a bíróval hiába próbáltam meg elhitetni, hogy én "valóban nem a fejét céloztam". A csapattársak a vállam veregették és agyondicsértek, ugyanis ők kifejezetten utálták a bírót. Az edző a vállam veregette, úgy súgta a fülembe, hogy az utolsó napom töltöttem edzésen, ugyanis ő kifejezetten szerette a bírót. Rájöttem, hogy sosem leszek jó focista, nem az én sportom, nem az én karrierem. Nem tudtam eldönteni ezután sokáig, hogy mi tesz majd legendává, de még mindig hittem, hogy egyszer mindenki ismerni fogja a nevem.
16 éves voltam, mikor újabb lehetőséget láttam magamban a televízió segítségével, a fiúk az első helyért viaskodtak orosz ellenfeleikkel:
"Iváncsik passzol, Nagy László kihagyja, eladott labda, a sárga mezesek előre, magyarok tétovák, Farkas (nem) véd, sikertelen, és újabb gólt kapuk az utolsó percben. Egy újabb vereséget könyvelhet el a magyar kézilabda válogatott..."
Hogy kaphat ki a magyar ebben a sportágban?! A kézilabda a mi sportunk, a kézilabda maradjon a mi sportunk, a kézilabda lesz az ÉN sportom! Már tudtam: én leszek Magyarország legeredményesebb kézilabdázója, kézilabdázó AKAROK lenni! Mivel nem voltam tapasztalt az egyesületek eredményessége terén, két évembe került megtalálnom azt a klubbot, ami a megfizethetők közül is a legjobbnak számított. Semminemű izgalom és félelem sem uralkodott rajtam azon a napon, mikoris dagadó mellel lépkedtem a pályán színes mezben, mint magyar kézilabdázó. Miután labdát kaptam, vettem csak észre, hogy két kézzel könnyebb eldobmi a labdát (nem) arra, amerre szeretném. Szerintem erős volt a dobásom, és gyors is, de a bíró arra kért illedelmesen, hogy "legközelebb többet repüljön, mint amennyit gurul, különben rajtam mutatják meg, hogyan kell repülnie". Nem értettem a célzást. Az első meccsemen egy órán keresztül futkároztam a pályán, tudtam, hogy fontos eleme vagyok a csapatnak. Csak, mikor az edző felháborodva visszaküldött a kispadra, és a fülembe ordította, hogy még mindig nem vagyok játékban, akkor kellett egy helyben maradnom pár másodpercre. Hazafelé a meccsre visszagondolva feltűnt valami: egész meccs alatt a vonalon kívül rohangáltam, és valójában egyetlen labdát sem kaptam. Hát milyen éljátékos vagyok én, ha nem is kapok labdát? Bizony, engem a csapat nem tisztel, hát nem érdemelnek meg!
Abban biztos voltam, hogy nekem bizony kézzel kell a labdát a célba kísérni,mert ez az én erősségem. Hogy ezt honnan vettem, máig sem tudom, de hittem benne. Miután pedig, nem sokkal később, rájöttem fürdés közben, hogy imádom a vizet, úgy éreztem: vizilabdázó AKAROK lenni!
Így is lett, 18 évesen, felnőtt emberként váltam vizilabdázóvá! Nem kerestem, csak találtam a klubbot,azonnal beiratkoztam, mikor pedig elhangzott a kérdés: tudok-e úszni, hangosan kinevettem az edzőmet. Úszni már negyedikes koromban megtanultam, azt sosem lehet elfelejteni. Nem került sokba átöltözni, már éreztem a csobbanás kellemes símogatását testemen! Mentem,ugrottam! Az első pillanatban rájöttem arra, hogy mégis el lehet felejteni úszni, a másik pillanatban rájöttem, hogy már nem vagyok szomjas...a harmadik pillanatban pedig arra jöttem rá, hogy igazán belevaló az éppen felettem álldogáló ápolónő úgy mellesleg. És, miután leesett, hogy mit keresek a kórházban, tudatosult bennem az is, hogy mégsem szeretnék vizilabdázó lenni...nem tudtam már, mi akarok lenni...
...most harminc éves vagyok, nincs karrierem. Nincs lakásom, nincs családom, nincs pénzem. Elvált vagyok, hajléktalan. Egy üveg borom még van. Nincs tévém, nincs sport. És most arra jöttem rá, hogy szeretnék 19 évet visszarepülni...ahol minden kellett, és mindjárt kellett...
Tizenegy éves AKAROK lenni!