Csupa dér minden. Mint egy kristálykert fái tündökölnek az ősszel még mezítelen fák. A háttérben, mint méhkasok állnak az emeletes házak. Néhol még fel- felgyullad egy lámpa. Ma is elkezdődött az élet. Az emberek, mint szorgos méhek repülnek ki kicsiny lakásaikból. Majd sötétben, újra kivilágított otthonaikba kullognak vissza fáradtan. Már aki. Van, akire csak a sötét, hideg lakás vár. És ez is az élet. Míg a méhek boldogan szerevezetten élik rövid kis életüket, addig az emberek jó, ha a saját szomszédjukat felismerik. A kristályfák mögött éles ellentétként szürkéllenek a kaptárak. Autók színes kavalkádja zavarja meg a kristályok álom hangulatát. Annyira éles ellentét. És mégis megfér egymás mellett. Megfér, mert muszáj neki. Rideg és ismeretlen. Mégis oly ismerős. Az utcán kocsik hajtanak, kutya sétál pórázon, mentő szirénája cseng kegyetlen dallamként fülünkbe. Mégis, ha nem lenne, hiányozna. Moroghatunk, hogy zaj, kosz, hangzavar. De ha csak egy órára is elnémulnának a zajok, eltűnnének az okok, megijednénk. Megijednénk, mert minden mi ismerős megszűnne. Csak a semmi maradna. Félnénk egy kis galamb szárnysuhogásától, melyet elviselhetetlen gépzúgásnak érzékelnénk. Rimánkodva kérnénk vissza elmúlt, rossz világunkat. Pont így jó. Mikor megyünk a zajban, piszokban és meghalljuk egy galamb lágy hurrogását, meglátjuk egy kristályfa csillogását a nagy szürkeségben. És rácsodálkozunk: „Jé, hát ilyen is van még!” És akkor igazán boldogok vagyunk. Így szép és tökéletes. Az életünk, az otthonunk.