A körhinta pörög. Körbenézek, mellettem hasonló lovakon ismerős és ismeretlen arcok. Hátrapillantva pónik. Rajtuk kisemberek. Rémlik mintha egyszer én is ültem volna olyanon. De hogy milyen volt arra már csak homályosan emlékszem.
Mintha függönyön át nézném. Azt se tudom, mikor ültem át erre a lóra. Nem tetszik. Itt már tartani kéne a gyeplőt. Néha ugyan, ha a ló nagyon megbokrosodik, egy-egy kedves arc megfogja a kantárt. De cserébe ezt tőlem is elvárják. És nem tudom hová tartunk. Nem látok a körhintán túl. Szédülök. Ki szeretnék szállni, de akkor összetörném magam. Egyébként sem tehetem meg azokkal, akiknek nekem kéne megfogni a kantárját.
Előttem autók. A benne ülők már teljes figyelmüket rá kell, hogy szenteljék. Csak elvétve fordul elő, hogy egy másik sofőr segít tartani a kormányt. És akkor is csak egy pillanatra.
Nem akarok átszállni a kocsikba. Szeretnék pónin ülni, míg csak forog a körhinta. Autósok és lovasok parancsait teljesíteni a pónisoktól elvárható módon.
Az autók után már csak a lépcső van. Ha megáll a körhinta az autósok kiszállnak, és lesétálnak rajta. Számukra vége a menetnek. Talán néhány másiknak feltűnik, esetleg el-elmerengnek milyen is lesz a menet tovább, nélkülük. Aztán persze megint a kormányra figyelnek, míg egyszer majd nekik áll meg a körhinta, értük int a gépkezelő.
Nem, nem akarok autós lenni. Nem akarok kiszállni. Pónin akarok ülni, és fogni egy ( a) lovas kezét, és csak forogni, menni, menni a végtelenbe. Igen, azt hiszem, így boldog lennék. Gondtalan, örömteli, véget nem érő menet…reménytelen álom…