Egy napos őszi délután feketébe öltözött nénike sírdogál a temetőben egy sír előtt. Mindennap kijár az utóbbi időben. Már elmúlt hetven éves, tíz éve nyugdíjas. Így naponta a temető látogatója. Büszke a férje ápolt sírjára. Gyomlálgatja, kapálgatja, amikor csak teheti. A sírkő közepes méretű, nem hivalkodó, de mégis sokan mondják, a legszebb az összes sír közül. Már van húsz éve is, hogy elhagyta szegény férje, de még így is megsiratja mindennap. Feleleveníti a régi szép időket, milyen boldogok is voltak, és szerelmesek. Igen, - gondolja magában a nénike, - milyen szerelmesek voltak még ötven évesen is, mintha az a kezdeti tűz soha nem aludt vagy, enyhült volna. Ezen a napon jókedvű volt, nem is töltött sok időt a sírral vesződve. Ránézett és csak úgy ragyogott, a virágok így kora ősszel erőtől duzzadóan nyújtózkodtak a Nap felé. A nénike persze ismét könnyeit hullajtotta drága uráért. De volt valami szokatlan, egy mosoly törte meg a könnyek útját, és most nem remegett bele a sírásba, csak ahogy nézett a föld mélyébe, előbújtak lágyan a cseppek, egy kis kanyart megtéve a hölgy arcán, leszálltak a földre, és eltűntek ott. Talán a jóságos urához mennek - gondolta - majd sóhajtott egyet, megmarkolta erősen a botját és elindult haza. Ahhoz képest, hogy milyen rendben tartotta a sírt, a házában nem lehetett ezt megfigyelni. Azonban elmosogatott, összehajtogatta pár szerény gyászoló ruháját, és összesöpört az udvaron. Naponta csak az egyik munkát szokta megcsinálni, de most jobb kedvében volt és energiával teltnek érezte magát. Besötétedett, így ágyba bújt, nem szerette az áramot pazarolni, inkább gyertyafénynél elővette azt a pár darab rongyos fényképét a párnája alól, és nézegette. Mindegyiken a férje és ő voltak, még fiatalon. Megsímogatta férjét a képen az ujjával, majd elaludt. A gyertyacsonk hamarosan kialudt. A nénike mosolyogva, kezében a közös képpel örök álomba szenderült...