Önmagában nem lett volna feltűnő jelenség kellemes öregnéni-arcával és ódivatú, apró fekete-fehér mintás (mondhatni szürke) kabátjában. De a kalapjáról az egész utazás alatt képtelen voltam levenni a szemem.
Elképesztően kék bársonykalapot viselt. A színe barátságos és varázslatos volt, olyan tiszta és mély, hogy úgy éreztem, belezuhanhatnék a kékségébe, és az időtől megszabadulva, gondolattalanul ringatóznék a végtelen közepén. Már egészen körülvett és magába zárt ez a hívogató szilvaszín, mire a csodakalap, belsejében a néni ősz fejét melengetve, kiballagott a metróajtón.